Úton Eltaposott Béka

Mint úton eltaposott béka,
feküdtem én, árván, kinyúlva.
Szél erejét próbáltam kifogni,
erőtlenül, belekapaszkodva,
hogy a főld megpenderült...
S rútan ordibáltam,
trágár ön magam.
Felhőkkel kiszélesített utakat,
könyörgön tapostam,
mintha célom lenne, 
s nem kóbor ögyelgésem,
vagy saját temetésem...
 
Amint ott ültél, 
ítéletet remegve szendén,
áttaposva életem,
különben is megtíport,
testünk szerelmén,
igértél. Emlékszel?
S elfeledtél...
  
De nem vetek semmit a szemedre.
Nincsennek csodák...
Hiába raknék ide, az öledbe,
vagy az éhségtől hasadozó hegyekre,
kóbor csillagot.
Hidd el, egyre menne.
Gazdagabb nem lennél,
se jobban önmagad...
 
Múltkor, 
mikor magamban voltam,
azt gondoltam,
hogy Te jössz,
én már nem játszom a közönyt,
mert valóban belülről semmit érzek,
s nem bánt, 
hogy tested többé már nem érzem.
Azt gondoltam,
hogy a hírnév a csúcsra fel emel,
s Te rádöbbensz,
- no persze későn, -
hogy bennem mindent elvesztettél,
amit gondoltad szereztél,
vagy netán, szerezhetnél...
 
De Te, nem döbbensz rá semmire...
Gondolatokat hagytál fejemben,
éhező testemben vágyat, Utánad,
ami e pillanatban, érzékeim pazarlása...
 
1981 Miskolc.