Az Idős Bölcs
Észrevehetetlen: tudásával nem hivalkodik, csak érezzük jelenlétét;
mértéktartó: mélységeit nem herdálja kis dolgokra;
szerény: e mélység számára, akár egy vízcsepp;
méltósága senkit nem bánt:
nem örül, ha ünneplik, és nem fáj neki, ha gúnyolják;
természetes, akár a felkelő nap:
tudása tiszta égbolt, melyet nem zavar a felhők átvonulása;
hallgatással többet ér el, mint száz beszéddel:
nem szava, hanem lénye a példaadó;
élő tükör: ha a szemébe nézel, megpillanthatod a mindenséget;
ajtaja mindig nyitva áll: ha belépsz rajta, kitárul előtted a világ.
Észrevehetetlen: tudásával nem hivalkodik, csak érezzük jelenlétét;
mértéktartó: mélységeit nem herdálja kis dolgokra;
szerény: e mélység számára, akár egy vízcsepp;
méltósága senkit nem bánt:
nem örül, ha ünneplik, és nem fáj neki, ha gúnyolják;
természetes, akár a felkelő nap:
tudása tiszta égbolt, melyet nem zavar a felhők átvonulása;
hallgatással többet ér el, mint száz beszéddel:
nem szava, hanem lénye a példaadó;
élő tükör: ha a szemébe nézel, megpillanthatod a mindenséget;
ajtaja mindig nyitva áll: ha belépsz rajta, kitárul előtted a világ.
Márai Sándor
A Gyertyák Csonkig Égnek
A Gyertyák Csonkig Égnek
"Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal.
Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát.
Az öntudatlanság jelbeszédét ...
mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked?
Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról,
s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére.
Nem tudnak önmagukról semmit.
Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat.
Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait,
s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak,
mint amit gondolnak és igazán akarnak...
Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi,
mint az öregség és a halál.
De akkor ez sem fáj már."
Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát.
Az öntudatlanság jelbeszédét ...
mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked?
Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról,
s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére.
Nem tudnak önmagukról semmit.
Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat.
Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait,
s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak,
mint amit gondolnak és igazán akarnak...
Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi,
mint az öregség és a halál.
De akkor ez sem fáj már."
Márai Sándor
A Gyertyák Csonkig Égnek
(Részlet)
A Gyertyák Csonkig Égnek
(Részlet)
„ … Az állat megáll, nem lát, nem szagol semmit, mert szemközt jár a szél, s mégis tudja, hogy közelben a végzet; fejét emeli, gyöngéd nyakát fordítja, teste megfeszül, abban a csodálatos kötöttségben áll eléd néhány pillanatra, mozdulatlanul, ahogy csak a végzet előtt hőköl meg az ember, tehetetlenül, mert tudja hogy a végzet nem véletlen és nem baleset, hanem kiszámíthatatlan és nehezen érthető összefüggések egyik természetes következése.”
„Te is meghőkölsz, a sűrűben, te is kötve vagy e pillanathoz, te, a vadász. S kezedben érzed azt a remegést, mely egyidős az emberrel, az ölés készségét, ezt a tilalmas vonzást, ezt a mindennél erősebb szenvedélyt, ezt az ingert, mely nem jó és nem rossz, hanem minden élet egyik titkos ingere: erősebbnek lenni, mint a másik, ügyesebbnek lenni, mester maradni, nem hibázni.
Ezt érzi a párduc, mikor ugrásra készül, a kígyó, mikor fölegyenesedik a sziklakövek között, a keselyű, mikor lecsap ezer méter magasból, s az ember, mikor szemügyre veszi áldozatát.
Ezt érzed te, talán először életedben, a leshelyen, az erdőben, mikor fölemelted fegyvered és megcéloztál engem, hogy megöljél.”
„Mert az emberszívnek is van éjszakája, indulatokkal, melyek éppen olyan vadak, mint a hím szarvas vagy a farkas szívében tomboló vadászindulatok. Az álom, a vágy, a hiúság, az önzés, a kéjsóvár kandüh, az irigység, a bosszú indulata úgy lappanganak az emberi éjszakában, mint a puma, a keselyű, a sakál a keleti éjszaka sivatagában.
S vannak pillanatok, mikor már nincsen éjszaka és még nincsen nappal az emberi szívben, mikor a fenevadak előmásznak a lélek odvas rejtekeiből, mikor megmozdul szívünkben és mozdulattá alakul át kezünkben egy indulat, melyet hasztalan neveltünk és szelidítettünk éveken át, néha nagyon hosszú időn át… és minden hiába volt, reménytelenül tagadtuk önmagunk előtt ennek az indulatnak igazi értelmét; az indulat valóságos tartalma erősebb volt, mint szándékaink, nem olvadt meg, tömör maradt.
Minden emberi kapcsolat alján van valamilyen tapintható anyag, s hiába minden érvelés, ügyeskedés, ez a valóság nem változik.”
„Mert a szenvedély nem az értelem szavaival érvel. A szenvedélynek teljesen közömbös, mit kap a másiktól, teljesen ki akarja fejezni magát, teljesen át akarja adni akaratát, akkor is, ha nem kap cserébe mást, mint szelíd érzéseket, udvariasságot, barátságot vagy türelmet. Minden nagy szenvedély reménytelen, máskülönben nem szenvedély, hanem alku, okos egyezség, langyos érdekek csereberéje.”
„Vágy, másnak lenni mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.
Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk és önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet.
El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselnünk, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük.
El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.”
„Aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést.”
„A biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és törődés vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik.
A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.”
„Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.”
„Van egyfajta szégyenérzet, mely mindennél kínosabb, amit az ember megélhet az életben, a szégyenérzet, melyet az áldozat érez, mikor gyilkosának arcába kénytelen pillantani. Ilyenkor a kreatúra szégyenli magát a Teremtő előtt.”
„Igen, a szavak visszatérnek. Minden visszatér, a dolgok és szavak körbemennek, néha az egész világon át mennek körbe, s aztán találkoznak, érintkeznek és zárnak valamit”
„Néha úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember… ritkán tudja melyik szava vagy cselekedete jelent be végzetesen, visszavonhatatlanul egyfajta változást az emberi kapcsolatokban”
„Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. Ki vagy? Mit akartál igazán? Mit tudtál igazán? Mihez voltál hűséges és hűtlen? Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva? S az ember felel, ahogy tud. Őszintén vagy hazugon. A végén egész életével felel.”
„a dolgok ezen a napon végre szólani kezdettek hozzám, valami történt, az élet megszólalt. S ilyenkor nagyon kell figyelni, gondolom. Mert az élet különös jelbeszéde mindennel szól hozzánk ilyen napokon, minden figyelmeztet, minden jel és ábra, csak meg kell érteni. A dolgok egy napon megérnek és válaszolnak. Ezt gondolom.”
„Mit lehet emberektől szavakkal kérdezni? S mit ér a válasz, melyet az emberek nem életük valóságával, hanem szavakkal adnak? Keveset ér. Nagyon ritka az ember, akinél a szavak teljesen fedik az élet valóságát. Talán ez a legritkább tünemény az életben. Akkor még nem tudtam ezt. Most nem a hazugokra gondolok, a hitványokra.
Arra gondolok, hogy az emberek hasztalanul ismerik meg az igazságokat, hiába szereznek tapasztalatokat, nem tudnak változtatni alaptermészetükön. Talán nem is lehet többet tenni az életben, mint okossággal és óvatossággal hozzáigazítani a valósághoz ezt a másíthatatlan valóságot, egy ember alaptermészetét. Ez minden, amit tehetünk. S akkor sem leszünk bölcsebbek, sem vértezettebbek, nem… De a tényeket megismerni, a valóságot megközelíteni szavakkal is lehet, kérdéssel és felelettel.”
„Úgy látszik, az ember mindent bír, addig a határig, míg célja van az életnek.”
„Minden részletet ismerni kell, mert nem tudhatjuk, melyik fontos, mikor világít egy szó a dolgok mögé.”
„Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok. … Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. … akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és a sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem.
A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.”
„a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem „másféle”, ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló…”
„Mert mindig a „másfélét” szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában… Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két „egyféle” ember találkozik.”
„…belülről vad volt, szelidíthetetlen: …vagyon és társadalmi rang nem volt igazán értékes számára, s ebből a belső kötetlenségből, ebből a szabadságigényből, mely lényének és természetének igazi tartalma volt, nem akart reákölteni semmit a világra…
Büszkesége is másféle volt, mint azoké, akik rangjukra, származásukra, vagyonukra, társadalmi helyzetükre vagy valamilyen sajátos és egyéni képességükre büszkék. …büszke volt arra a nemes vadságra, mely szívében és idegeiben élt, mint valamilyen méreg és örökség. …belül szuverén volt, s ez nagyon ritka már… Nem lehetett megsérteni, nem lehetett olyan helyzet elé állítani, amelytől meghőköl, nem bírta el a korlátozást, semmilyen értelemben. …ismerte belső, emberi rangjának felelősségét.
A szenvedélyt hozta és a gőgöt, a feltétlen érzések szuverén öntudatát. Nem láttam embert azóta sem, aki olyan teljesen tudott volna felelni mindarra, amit a világ és az élet ad: a zenére, egy sétára a hajnali erdőben, egy virág színére és illatára, egy ember értelmes és helyes szavára.
Senki nem tudott olyan teljesen megérinteni egy nemes szövetet, egy állatot… nem ismertem senkit, aki úgy tudott volna örülni az élet közönséges ajándékainak, mint ez a nő: emberek és állatok, csillagok és könyvek, minden érdekelte, de nem nagyképűen, nem kékharisnyás szakértelemmel, hanem a világra született teremtmény elfogulatlan örömével közeledett mindenhez, amit az élet adni és mutatni tud. mintha személy szerint lenne köze a világ minden tüneményéhez. …S ebben az elfogulatlan közelségben alázat is volt, mintha állandóan érezné, hogy nagy kegy és kegyelem az élet.”
„s minthogy a zenének semmiféle szavakkal kifejezhető értelme nincsen, valószínűleg van egy másik, veszélyesebb értelme, ha ennyire meg tudja érinteni az embereket, akik nem csak zenei hallás, hanem vér és sors szerint is összetartoznak.”
„akkor megértettem, hogy aki túlél valamit, annak nincs joga vádat emelni. Aki túlél valamit, az megnyerte a maga perét, nincs joga és oka vádaskodni; erősebb volt, ő volt a ravaszabb, erőszakosabb.”
„nem valamilyen önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?”
„van valami, ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés…
Az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. …
Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság… s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet.” ...
„Te is meghőkölsz, a sűrűben, te is kötve vagy e pillanathoz, te, a vadász. S kezedben érzed azt a remegést, mely egyidős az emberrel, az ölés készségét, ezt a tilalmas vonzást, ezt a mindennél erősebb szenvedélyt, ezt az ingert, mely nem jó és nem rossz, hanem minden élet egyik titkos ingere: erősebbnek lenni, mint a másik, ügyesebbnek lenni, mester maradni, nem hibázni.
Ezt érzi a párduc, mikor ugrásra készül, a kígyó, mikor fölegyenesedik a sziklakövek között, a keselyű, mikor lecsap ezer méter magasból, s az ember, mikor szemügyre veszi áldozatát.
Ezt érzed te, talán először életedben, a leshelyen, az erdőben, mikor fölemelted fegyvered és megcéloztál engem, hogy megöljél.”
„Mert az emberszívnek is van éjszakája, indulatokkal, melyek éppen olyan vadak, mint a hím szarvas vagy a farkas szívében tomboló vadászindulatok. Az álom, a vágy, a hiúság, az önzés, a kéjsóvár kandüh, az irigység, a bosszú indulata úgy lappanganak az emberi éjszakában, mint a puma, a keselyű, a sakál a keleti éjszaka sivatagában.
S vannak pillanatok, mikor már nincsen éjszaka és még nincsen nappal az emberi szívben, mikor a fenevadak előmásznak a lélek odvas rejtekeiből, mikor megmozdul szívünkben és mozdulattá alakul át kezünkben egy indulat, melyet hasztalan neveltünk és szelidítettünk éveken át, néha nagyon hosszú időn át… és minden hiába volt, reménytelenül tagadtuk önmagunk előtt ennek az indulatnak igazi értelmét; az indulat valóságos tartalma erősebb volt, mint szándékaink, nem olvadt meg, tömör maradt.
Minden emberi kapcsolat alján van valamilyen tapintható anyag, s hiába minden érvelés, ügyeskedés, ez a valóság nem változik.”
„Mert a szenvedély nem az értelem szavaival érvel. A szenvedélynek teljesen közömbös, mit kap a másiktól, teljesen ki akarja fejezni magát, teljesen át akarja adni akaratát, akkor is, ha nem kap cserébe mást, mint szelíd érzéseket, udvariasságot, barátságot vagy türelmet. Minden nagy szenvedély reménytelen, máskülönben nem szenvedély, hanem alku, okos egyezség, langyos érdekek csereberéje.”
„Vágy, másnak lenni mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.
Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk és önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet.
El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselnünk, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük.
El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.”
„Aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést.”
„A biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és törődés vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik.
A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.”
„Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.”
„Van egyfajta szégyenérzet, mely mindennél kínosabb, amit az ember megélhet az életben, a szégyenérzet, melyet az áldozat érez, mikor gyilkosának arcába kénytelen pillantani. Ilyenkor a kreatúra szégyenli magát a Teremtő előtt.”
„Igen, a szavak visszatérnek. Minden visszatér, a dolgok és szavak körbemennek, néha az egész világon át mennek körbe, s aztán találkoznak, érintkeznek és zárnak valamit”
„Néha úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember… ritkán tudja melyik szava vagy cselekedete jelent be végzetesen, visszavonhatatlanul egyfajta változást az emberi kapcsolatokban”
„Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. Ki vagy? Mit akartál igazán? Mit tudtál igazán? Mihez voltál hűséges és hűtlen? Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva? S az ember felel, ahogy tud. Őszintén vagy hazugon. A végén egész életével felel.”
„a dolgok ezen a napon végre szólani kezdettek hozzám, valami történt, az élet megszólalt. S ilyenkor nagyon kell figyelni, gondolom. Mert az élet különös jelbeszéde mindennel szól hozzánk ilyen napokon, minden figyelmeztet, minden jel és ábra, csak meg kell érteni. A dolgok egy napon megérnek és válaszolnak. Ezt gondolom.”
„Mit lehet emberektől szavakkal kérdezni? S mit ér a válasz, melyet az emberek nem életük valóságával, hanem szavakkal adnak? Keveset ér. Nagyon ritka az ember, akinél a szavak teljesen fedik az élet valóságát. Talán ez a legritkább tünemény az életben. Akkor még nem tudtam ezt. Most nem a hazugokra gondolok, a hitványokra.
Arra gondolok, hogy az emberek hasztalanul ismerik meg az igazságokat, hiába szereznek tapasztalatokat, nem tudnak változtatni alaptermészetükön. Talán nem is lehet többet tenni az életben, mint okossággal és óvatossággal hozzáigazítani a valósághoz ezt a másíthatatlan valóságot, egy ember alaptermészetét. Ez minden, amit tehetünk. S akkor sem leszünk bölcsebbek, sem vértezettebbek, nem… De a tényeket megismerni, a valóságot megközelíteni szavakkal is lehet, kérdéssel és felelettel.”
„Úgy látszik, az ember mindent bír, addig a határig, míg célja van az életnek.”
„Minden részletet ismerni kell, mert nem tudhatjuk, melyik fontos, mikor világít egy szó a dolgok mögé.”
„Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok. … Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. … akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és a sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem.
A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.”
„a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem „másféle”, ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló…”
„Mert mindig a „másfélét” szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában… Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két „egyféle” ember találkozik.”
„…belülről vad volt, szelidíthetetlen: …vagyon és társadalmi rang nem volt igazán értékes számára, s ebből a belső kötetlenségből, ebből a szabadságigényből, mely lényének és természetének igazi tartalma volt, nem akart reákölteni semmit a világra…
Büszkesége is másféle volt, mint azoké, akik rangjukra, származásukra, vagyonukra, társadalmi helyzetükre vagy valamilyen sajátos és egyéni képességükre büszkék. …büszke volt arra a nemes vadságra, mely szívében és idegeiben élt, mint valamilyen méreg és örökség. …belül szuverén volt, s ez nagyon ritka már… Nem lehetett megsérteni, nem lehetett olyan helyzet elé állítani, amelytől meghőköl, nem bírta el a korlátozást, semmilyen értelemben. …ismerte belső, emberi rangjának felelősségét.
A szenvedélyt hozta és a gőgöt, a feltétlen érzések szuverén öntudatát. Nem láttam embert azóta sem, aki olyan teljesen tudott volna felelni mindarra, amit a világ és az élet ad: a zenére, egy sétára a hajnali erdőben, egy virág színére és illatára, egy ember értelmes és helyes szavára.
Senki nem tudott olyan teljesen megérinteni egy nemes szövetet, egy állatot… nem ismertem senkit, aki úgy tudott volna örülni az élet közönséges ajándékainak, mint ez a nő: emberek és állatok, csillagok és könyvek, minden érdekelte, de nem nagyképűen, nem kékharisnyás szakértelemmel, hanem a világra született teremtmény elfogulatlan örömével közeledett mindenhez, amit az élet adni és mutatni tud. mintha személy szerint lenne köze a világ minden tüneményéhez. …S ebben az elfogulatlan közelségben alázat is volt, mintha állandóan érezné, hogy nagy kegy és kegyelem az élet.”
„s minthogy a zenének semmiféle szavakkal kifejezhető értelme nincsen, valószínűleg van egy másik, veszélyesebb értelme, ha ennyire meg tudja érinteni az embereket, akik nem csak zenei hallás, hanem vér és sors szerint is összetartoznak.”
„akkor megértettem, hogy aki túlél valamit, annak nincs joga vádat emelni. Aki túlél valamit, az megnyerte a maga perét, nincs joga és oka vádaskodni; erősebb volt, ő volt a ravaszabb, erőszakosabb.”
„nem valamilyen önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?”
„van valami, ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés…
Az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. …
Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság… s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet.” ...
Folytatása a Videón
és a
Videó Alatt
és a
Videó Alatt
... az ember lassan öregszik meg:
... „az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmetesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség.
Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár… Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság: s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen…
Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted.
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét… mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére.
Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak… Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.”
http://www.thesecret.hu/marai_sandor_gyertyak_csonkig_egnek_idezet
Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár… Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság: s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen…
Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted.
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét… mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére.
Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak… Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.”
http://www.thesecret.hu/marai_sandor_gyertyak_csonkig_egnek_idezet
| Márai Sándor - A Gyertyák Csonkig Égnek. |
Márai Sándor:
A gyertyák Csonkig Égnek (részletek)
Jó Lenne Tudni –
Van-e Egyáltalán Barátság?
A gyertyák Csonkig Égnek (részletek)
Jó Lenne Tudni –
Van-e Egyáltalán Barátság?
Jó lenne tudni – van-e egyáltalán barátság? Most nem arra az alkalmi örvendezésre gondolok, mellyel két ember megörül egymásnak, mert életük egyik szakaszában bizonyos kérdésekről egyformán gondolkoznak, mert hasonló ízlésük, megegyeznek kedvteléseik.
Ez mind nem barátság. Néha már azt hiszem, ez a legerősebb kapcsolat az életben... talán ezért ilyen ritka. S mi van az alján? Rokonszenv? Üres, híg szó, tartalma nem lehet elég erős ahhoz, hogy két ember az élet válságos helyzeteiben is kiálljon egymásért, csak rokonszenvből? Talán valami más?... Talán van egy szemernyi Erosz minden emberi kapcsolat mélyén?...
A barátság természetesen más, mint a beteges hajlamú emberek dolga, akik az egyneműeknél keresnek valamilyen torz kielégülést. A barátság Eroszának nem kell a test... inkább zavarja, mint izgatja. De mégis Erosz. Minden szeretet, minden emberi kapcsolat alján Erosz él.
...A barátság... az az emberi kapcsolat, melynél nemesebb nincsen anyától szült elevenek között. Érdekes, az állatok ismerik. Van állati barátság is, önzetlenség, segítőkészség... Az élőlények megszervezik a kölcsönös segítséget...néha nehezen küzdik le a segítségnyújtás akadályait, de mindig akadnak erős, segítő hajlamú lények, minden eleven közösségben. Száz és száz példát láttam az állatvilágban. Emberek között ritkábban láttam példát erre. Pontosabban, egyetlen példát sem láttam.
A rokonszenvek, melyek emberek között szemem láttára kialakultak, végül mindig belefulladtak az önzés és a hiúság mocsarába. A pajtásság, a cimboraság, néha olyannak látszik, mintha barátság lenne. A közös érdekek néha megteremtenek emberi helyzeteket melyek hasonlítanak a barátságra. Aztán a magány elől is szívesen elmenekülnek az emberek mindenféle bizalmasságba, melyet legtöbbször megbánnak ugyan, de ideig-óráig azt hihetik, ez a bizalmasság már a barátság egy válfaja. Mindez persze nem az igazi.
Az ember úgy képzeli, hogy a barátság szolgálat. Mint a szerelmes, úgy a barát sem vár jutalmat érzéseiért. Nem akar ellenszolgálatokat, nem látja valószínűtlen lénynek azt, akit barátjául választott, ismeri hibáit, s így vállalja, minden következménnyel. Ez lenne az eszmény. S csakugyan, érdemes-e élni, embernek lenni ilyen eszmény nélkül? S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar?
Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?
S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?
... az ember hasztalan ismeri meg az emberi kapcsolatok igazi természetét, nem lesz bölcsebb semmiféle ismerettől. S ezért nincs is jogunk föltétlen igazságot és hűséget követelni attól, akit egyszer barátunknak fogadtunk, akkor sem, ha az események megmutatták, hogy ez a barát hűtlen volt.
Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék... Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény, s ha az ember egy napon bíró és ítélni akar,...meg kell tudnia azt, amit indítóoknak neveznek. ... Csak az igazság adhat választ...
...lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.
Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok.
El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak.
El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
Te megvetetted ezt a bizalmat és barátságot, mely felém sugárzott a világból, megvetetted, s ugyanakkor halálosan féltékeny voltál. Úgy képzelhetted – persze nem szavakkal képzelted ezt, csak homályos érzésekkel -, hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű...
A magányban mindent megismer az ember, s nem fél többé semmitől. Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van valamilyen hiú biztonság. De ha így láttál engem, tévedtél. Csak a féltékenység torzítása mutathatott engem ilyennek. Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést.
Amit te isteni kegynek és adománynak éreztél bennem és körülöttem, nem volt más, csak jóhiszeműség... Talán ez a jóhiszeműség kényszerítette az embereket, hogy érzéseket hozzanak elém, jóindulatot, mosolyt és bizalmat adjanak. Igen, volt bennem valami – múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogatlanság, ami lefegyverezte az embereket.
Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel.
S csakugyan, abban az évtizedben...egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. Ez a legnagyobb kegyelem.
Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak...
Nincs szomorúbb és reménytelenebb érzelmi folyamat, mint mikor férfiak barátsága kihűl. Mert nő és férfi között mindennek feltétele van, mint az alkunak a vásáron. De férfiak között a barátság mélyebb értelme éppen az önzetlenség, az, hogy nem akarunk a másiktól áldozatot, sem gyöngédséget, nem akarunk semmit, csak megtartani egy szótlan szövetség egyességeit.
Mert egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék. S mikor azt mondom, hogy ez a barátság egy napon elromlott, tudnom kell, csakugyan elromlott-e, s ha igen, mi és ki rontotta el? Mert különböztünk és mégis összetartoztunk, más voltam, mit te, s kiegészítettük egymást, szövetség voltunk, emberi egyezség voltunk, s ez nagyon ritka az életben.
Barátok voltunk... S meg kell ismerned most ennek a szónak teljes felelősségét. Barátok voltunk, s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért. S az önemésztő szenvedély sem tudja azt az emberi örömet nyújtani, amit egy szótlan és tapintatos barátság ad azoknak, akiket megérint erejével. Mert ha nem vagyunk barátok, te nem emeled reám a fegyvert akkor reggel az erdőben, a vadászaton. S ha nem vagyunk barátok, én nem megyek el másnap a lakásodra, ahová soha nem hívtál, ahol a titkot őrizted, a gonosz és érthetetlen titkot, mely megfertőzte barátságunkat.
...S most meg kell mondanom neked, amit nagyon lassan tudtam meg, nem hittem el, tagadtam önmagam előtt, meg kell mondanom neked ezt a félelmes meglepetést és felfedezést: mi most is, még mindig barátok vagyunk. Úgy látszik, emberi kapcsolatokon semmiféle külső erő nem tud változtatni. Te megöltél bennem valamit, tönkretetted életemet, s még mindig barátod vagyok. S én megölök benned ma este valamit... s mindig barátom maradsz... Mert a barátság nem eszményi hangulat. A barátság szigorú emberi törvény.
A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei. Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye. S erősebb volt, mint a szenvedély, mely a férfiakat és nőket reménytelen indulattal egymás felé hajtja, a barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot...talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke.
S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogtatása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen. Ez a barátság élt közöttünk, s ezt tudtad jól. S a pillanatban, mikor a fegyvert felemelted, hogy megöljél, ez a barátság talán elevenebb volt közöttünk, mint bármikor elébb...
...a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.
Tudni kell, miért történt mindez? S hol a határ ember és ember között? Az árulás határa? Ezt kellene tudni. S még azt is, mi az én bűnöm mindebben?...
Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok...Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást.
Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.
A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit – mert én is ismerem ez érzéseket, én is megismertem a végső kísértés pillanatát, kevéssel azután, hogy elmentél, s egyedül maradtam...- mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél. Szégyen és oktalanság erről beszélni is. S mindezt tudom...
Mi a hűség, mit várunk attól, akit szeretünk?... Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk?
S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot? ...a féltés, a csalódottság, a hiúság iszonyatos erővel tudnak fájdalmat szerezni. De ez elmúlik... érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra, nem, még évek sem engesztelik meg ezt a haragot - s a végén mégis elmúlik, pontosan úgy, mint az élet.
Van valami, ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés... az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. Ezért féltem a titoktól... közös titkunktól. Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság...s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet. Ezért féltem a titoktól.
Ezért egyezünk bele mindenféle megoldásba, az aljas, a gyáva megoldásba is – nézz körül az életben, s emberek között mindig ilyen félmegoldásokat találsz: egyik elmegy messzire attól vagy azoktól, akiket szeret, mert fél a titoktól, másik ott marad és hallgat, örökké vár valamilyen feleletre... Ezt láttam. Ezt éltem meg. Nem gyávaság ez, nem... az életösztön utolsó védekezése.
De nem akart semmit. Mert ő is valaki volt, a maga módján, női módon, őt is megsértették azok, akiket szeretett, egyik azzal, hogy elszökött egy szenvedély elől, nem volt hajlandó odaégni egy kötésben, melyről tudta, hogy végzetes, a másik azzal, hogy megtudta az igazságot, várt és hallgatott.
S mert mindenütt ott volt, ahol kellett, soha nem látták.
Néha úgy érezték, a ház, a tárgyak összeomlanak, ha Nini ereje nem tartja együtt mindezt, ahogyan a nagyon régi anyagok megsemmisülnek, szétesnek, ha váratlanul megérinti valaki.
...s a kukoricaföldek oly megraboltan terültek el az út mentén, mint háború után, mikor a sebesült táj utánahal az elvonuló hadnak.
A hó bezárta a kastélyt, mint egy szótlan, komor északi hadsereg az ostromlott várat.
De az asszony nem mondta meg. Senki nem tudta meg, mit mondott a király az asszonynak, aki idegenből jött, és tánc közben elsírta magát.
A kilincseken érzett egy kéz remegése, egy régi pillanat hevülete, mikor a kéz vonakodott lenyomni ezt a kilincset. Minden ház, ahol az embereket teljes erejével érintette meg a szenvedély, megtelik ezzel a homályos tartalommal.
A gyermek szótlanul és öreges udvariassággal élt apja mellett, mintha elviselne és megbocsátana valamit.
- Sok - mondta Nini az anyjának. - Egy napon elmegy tőle. Akkor nagyon szenved majd.
- Ez az emberi feladat - mondta az anya, és tükre előtt ült, hervadó szépségét bámulta.
- Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember.
Egész testével hallgatta a zenét, oly szomjasan, ahogy az elítélt figyelhet börtönében távoli léptek zörejére, melyek talán a menekülés hírét hozzák.
... mintha minden ember szívében lappangana egy halálos ütem, amely az élet egy pillanatában végzetes erővel kezd dobogni.
Minden kissé dohos volt ebben a házban, a szobák, a lépcsőház, de kissé illatos is, mintha befőttesüvegek édes szirupillata terjengene a szobákban.
Sok hó esett, és a kocsisok zajtalanul vitték a hóesésben a szerelmeseket.
Minden emberi hatalomban van egy kevés finom és alig érezhető megvetés azok iránt, akik fölött uralkodunk.
A kastély az elmúlt néhány órában élni kezdett, mint egy szerkezet, melyet felhúztak.
A tárgyak mintha egyszerre értelmet kaptak volna, s bizonyítani akarnák, hogy mindennek a világon akkor van csak értelme, ha köze van az emberekhez, ha alkatrésze lehet az emberi sorsnak és cselekménynek.
Mindketten érezték e pillanatokban, hogy a várakozás ideje erőt adott az elmúlt évtizedekben az élethez. Mint mikor valaki egy életen át gyakorol egyetlen feladatot.
- Bécs - mondja. - Tudod, ez volt számomra a hangvilla a világban. Kimondani ezt a szót - Bécs -,annyi volt, mint megszólaltatni egy hangvillát, s aztán figyelni, mit hall ebből a hangból a másik, akivel éppen beszéltem.
Az én hazám egy érzés volt. Ezt az érzést megsértették. Ilyenkor elmegy az ember.
A trópusra vagy messzebb.
- Messzebb, hová? - kérdi hidegen a tábornok.
- Az időbe.
Az emlékezés csodálatosan átszűr mindent. Nagy eseményekről kiderül tíz, húsz év múltán, hogy nem változtattak benned semmit. Aztán egy napon emlékezel egy vadászatra vagy egy könyv egyik részletére, vagy erre a szobára.
A kályhából egyenletesen sugárzik a hasábfák melege, a gyertyafény imbolyog fejük fölött. Az ajtót becsukták mögöttük. Egyedül maradtak
S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?
S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?
A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?...Mit akartál igazán?...Mihez voltál hűséges és hűtlen?...Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?...Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon., de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.
Már nincsen sötét, még nincs világos. Az erdőillata olyan nyers, vad e pillanatban, mintha minden szerves élőlény ocsúdni kezdene a világ nagy hálószobájában, kilélegezné titkát és gonosz sóhajait, a növények az állatok s az emberek is.
Szél kel e pillanatban, oly óvatosan, mint mikor az ébredő felsóhajt, mert eszébe jut a világ, melybe született. A nedves lomb, a vadpáfrány, a fák mohos hulladéka, a rothadt tobozból, avarból, tűlevelekből puha, síkos szőnyeggé összetapadt harmatos erdei csapás illata úgy csap föl a föld anyagából, mint a szeretők testéből a szenvedély verejtékének illata.
Titokzatos pillanat ez, a régiek, a pogányok az erdők mélyén ünnepelték, áhítattal és széttárt karokkal, Kelet felé fordított arccal, abban a varázsos várakozásban, ahogy örökké várja az anyag kötött ember szívében és a világban a fény, tehát az értelem és a belátás pillanatát.
A vadak ilyenkor indulnak a forráshoz. Ez a pillanat, mikor az éjszakának még nincsen tökéletesen vége, az erdőben még történik valami, a nagy vadászat és készenlét, ami az éjszakai állatok életét kitölti, még nem lankadt el, a vadmacska még lesben áll, a medve utolsót fal a dögből, a szerelmes szarvas még visszaemlékezik a holdfényes éjszaka szenvedélyes pillanataira, megáll a tisztás közepén, ahol a szerelem párbaja lezajlott, gőgös és csapzott, tusától sebes fejét emeli, s körülnéz, mint aki örökké emlékezik, izgalomtól véraláfutásos, komoly és szomorú állatszemekkel a szenvedélyre.
Még él az erdő mélyén az éjszaka e pillanatban: az éjszaka, s minden, amit e szó jelent, a zsákmány, a szerelem, a csatangolás, a céltalan életöröm és az életért való harc öntudatával. Ez a pillanat, mikor nemcsak az erdők sűrűjében, de az emberi szívek sötétjében is történik valami. Mert az emberszívnek is van éjszakája, indulatokkal, melyek éppen olyan vadak, mint a hím szarvas vagy a farkas szívében tomboló vadászindulatok.
Gyűlöltél, s ez éppen olyan erős kapocs, mintha szerettél volna. Miért gyűlöltél?...Volt időm, iparkodtam ezt az érzést megérteni. Soha nem fogadtál el tőlem pénzt, sem ajándékot, nem engedted, hogy igazi testvériség legyen ebből a barátságból, s ha nem vagyok túlságosan fiatal abban az időben, tudnom kellett volna, hogy ez a jel gyanús és veszélyes. Aki nem fogad el részleteket, valószínűleg mindent akar, az egészet.
Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.
Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet.
El kell viselni, ennyi a titok.
El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
Úgy képzelhetted..., hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű.
Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést.
Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel... Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.
Egyedül voltunk, az erdő közepén, abban a magányban, ami az éjszaka, a hajnal, az erdő, a vadak magánya, s ahol az ember mindig úgy érzi egy pillanatra, hogy eltévedt életében és a világban, s egy napon haza kell menni ebbe a vad és veszélyes otthonba, mely mégis az egyetlen igazi otthon - az erdő, a mély víz, az élet ősi színtere.
A levegő tiszta volt és illattalan. A fenyők nem mozdultak a könnyű szélben. A vad felfigyelt. Nem mozdult, igézetten állott, mert a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.
Így érzett a szarvas abban a pillanatban, ezt biztosan tudom.
Van egyfajta szégyenérzet, mely mindennél kínosabb, amit az ember megélhet az életben, a szégyenérzet, melyet az áldozat érez, mikor gyilkosának arcába kénytelen pillantani.
...a dolgok ezen a napon végre szólani kezdettek hozzám, valami történt, az élet megszólalt.
S ilyenkor nagyon kell figyelni, gondolom.
Tudod, az ember szeret visszafizetni az isteneknek a boldogságból valamit. Mert az istenek közismerten irigyek, s mikor adnak a földi halandónak egy évre való boldogságot, rögtön felírják ezt a tartozást, s az élet végén uzsoraáron követelik vissza.
...aki ilyen görcsösen el akar mondani mindent a másiknak, talán éppen azért beszél ilyen föltétlen őszinteséggel mindenről, hogy valamiről, ami fontos és lényeges, ne kényszerüljön beszélni.
Úgy látszik, az ember mindent bír, addig a határig, amíg célja van az életnek.
Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.
S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló.
Mert mindig a "másfélé-t" szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában...tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik.
S mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet, s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget, mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.
Olyan volt, mint a vadak: a gondos nevelés, a zárda, apjának műveltsége és gyöngédsége, mindez csak modorát szelídítette. Krisztina belülről vad volt, szelídíthetetlen....nem bírta el a korlátozást, semmilyen értelemben.
...s olyan magános voltam, mint a fa az erdőm tisztásán, a fa, mely körül kidöntötte az erdőt a háborút megelőző napon a vihar. Egy fa megmaradt a tisztáson, a vadászház közelében. S új erdő sarjadt már körülötte, negyedszázad alatt. De ez a fa még a régiek közül való, s egy indulat, melynek szélvész a neve a természetben, kidöntött körülötte mindent, ami hozzátartozott. S a fa, látod, mégis él, ma is, hatalmas és oktalan erővel. Mi célja lehet?...Semmi. Meg akar maradni. Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni.
Akkor megértettem, hogy aki túlél valamit, annak nincs joga vádat emelni. Aki túlél valamit, az megnyerte a maga perét, nincs joga és oka vádaskodni., erősebb volt, ő volt a ravaszabb, erőszakosabb.
Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?
Már nem maradt más, csak a várakozás és bosszú - most, mikor a bosszú pillanata elérkezett és a várakozásnak vége, csodálkozva érzem, , milyen reménytelen és értéktelen mindaz, amit még egymástól megtudhatunk, bevallhatunk vagy hazudhatunk -, mindig csak a valóságot érti meg az ember. Már értem a valóságot. S az idő tisztítótüze kiszívott az emlékekből mindenharagot.
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét...mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit.
Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor az sem fáj már.
A szalag hajtását lepecsételte apja gyűrűjével. Itt a könyv - mondja, s előhúzza, a barát felé nyújtja. - Ez maradt Krisztina után. S én nem téptem föl a szalagot, mert nem maradt írásos engedély utána, nem mellékelt használati utasítást e hagyatékhoz, nem tudhattam azt sem, nekem küldi-e a síron túlról ezt a vallomást vagy neked? Valószínű, hogy ebben a könyvben az igazság van, mert Krisztina soha nem hazudott - mondja tiszteletteljes, szigorú hangon.
Mert az ember nemcsak azzal felel, ha meghal... De felel azzal is, ha túlél valamit.
Túlélni valakit, akit olyan nagyon szerettünk, hogy ölni is tudtunk volna érette, túlélni valakit, akihez olyan közünk volt, hogy majdnem belehaltunk, ez egyike az élet titokzatos és minősíthetetlen bűntényeinek.
De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött - kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod.
Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély?...
S talán nem is szól személynek, csak a vágynak?... Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?
http://regi.merengo.hu/idezetek/421
Ez mind nem barátság. Néha már azt hiszem, ez a legerősebb kapcsolat az életben... talán ezért ilyen ritka. S mi van az alján? Rokonszenv? Üres, híg szó, tartalma nem lehet elég erős ahhoz, hogy két ember az élet válságos helyzeteiben is kiálljon egymásért, csak rokonszenvből? Talán valami más?... Talán van egy szemernyi Erosz minden emberi kapcsolat mélyén?...
A barátság természetesen más, mint a beteges hajlamú emberek dolga, akik az egyneműeknél keresnek valamilyen torz kielégülést. A barátság Eroszának nem kell a test... inkább zavarja, mint izgatja. De mégis Erosz. Minden szeretet, minden emberi kapcsolat alján Erosz él.
...A barátság... az az emberi kapcsolat, melynél nemesebb nincsen anyától szült elevenek között. Érdekes, az állatok ismerik. Van állati barátság is, önzetlenség, segítőkészség... Az élőlények megszervezik a kölcsönös segítséget...néha nehezen küzdik le a segítségnyújtás akadályait, de mindig akadnak erős, segítő hajlamú lények, minden eleven közösségben. Száz és száz példát láttam az állatvilágban. Emberek között ritkábban láttam példát erre. Pontosabban, egyetlen példát sem láttam.
A rokonszenvek, melyek emberek között szemem láttára kialakultak, végül mindig belefulladtak az önzés és a hiúság mocsarába. A pajtásság, a cimboraság, néha olyannak látszik, mintha barátság lenne. A közös érdekek néha megteremtenek emberi helyzeteket melyek hasonlítanak a barátságra. Aztán a magány elől is szívesen elmenekülnek az emberek mindenféle bizalmasságba, melyet legtöbbször megbánnak ugyan, de ideig-óráig azt hihetik, ez a bizalmasság már a barátság egy válfaja. Mindez persze nem az igazi.
Az ember úgy képzeli, hogy a barátság szolgálat. Mint a szerelmes, úgy a barát sem vár jutalmat érzéseiért. Nem akar ellenszolgálatokat, nem látja valószínűtlen lénynek azt, akit barátjául választott, ismeri hibáit, s így vállalja, minden következménnyel. Ez lenne az eszmény. S csakugyan, érdemes-e élni, embernek lenni ilyen eszmény nélkül? S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar?
Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?
S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?
... az ember hasztalan ismeri meg az emberi kapcsolatok igazi természetét, nem lesz bölcsebb semmiféle ismerettől. S ezért nincs is jogunk föltétlen igazságot és hűséget követelni attól, akit egyszer barátunknak fogadtunk, akkor sem, ha az események megmutatták, hogy ez a barát hűtlen volt.
Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék... Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény, s ha az ember egy napon bíró és ítélni akar,...meg kell tudnia azt, amit indítóoknak neveznek. ... Csak az igazság adhat választ...
...lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.
Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok.
El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak.
El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
Te megvetetted ezt a bizalmat és barátságot, mely felém sugárzott a világból, megvetetted, s ugyanakkor halálosan féltékeny voltál. Úgy képzelhetted – persze nem szavakkal képzelted ezt, csak homályos érzésekkel -, hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű...
A magányban mindent megismer az ember, s nem fél többé semmitől. Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van valamilyen hiú biztonság. De ha így láttál engem, tévedtél. Csak a féltékenység torzítása mutathatott engem ilyennek. Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést.
Amit te isteni kegynek és adománynak éreztél bennem és körülöttem, nem volt más, csak jóhiszeműség... Talán ez a jóhiszeműség kényszerítette az embereket, hogy érzéseket hozzanak elém, jóindulatot, mosolyt és bizalmat adjanak. Igen, volt bennem valami – múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogatlanság, ami lefegyverezte az embereket.
Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel.
S csakugyan, abban az évtizedben...egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. Ez a legnagyobb kegyelem.
Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak...
Nincs szomorúbb és reménytelenebb érzelmi folyamat, mint mikor férfiak barátsága kihűl. Mert nő és férfi között mindennek feltétele van, mint az alkunak a vásáron. De férfiak között a barátság mélyebb értelme éppen az önzetlenség, az, hogy nem akarunk a másiktól áldozatot, sem gyöngédséget, nem akarunk semmit, csak megtartani egy szótlan szövetség egyességeit.
Mert egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék. S mikor azt mondom, hogy ez a barátság egy napon elromlott, tudnom kell, csakugyan elromlott-e, s ha igen, mi és ki rontotta el? Mert különböztünk és mégis összetartoztunk, más voltam, mit te, s kiegészítettük egymást, szövetség voltunk, emberi egyezség voltunk, s ez nagyon ritka az életben.
Barátok voltunk... S meg kell ismerned most ennek a szónak teljes felelősségét. Barátok voltunk, s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért. S az önemésztő szenvedély sem tudja azt az emberi örömet nyújtani, amit egy szótlan és tapintatos barátság ad azoknak, akiket megérint erejével. Mert ha nem vagyunk barátok, te nem emeled reám a fegyvert akkor reggel az erdőben, a vadászaton. S ha nem vagyunk barátok, én nem megyek el másnap a lakásodra, ahová soha nem hívtál, ahol a titkot őrizted, a gonosz és érthetetlen titkot, mely megfertőzte barátságunkat.
...S most meg kell mondanom neked, amit nagyon lassan tudtam meg, nem hittem el, tagadtam önmagam előtt, meg kell mondanom neked ezt a félelmes meglepetést és felfedezést: mi most is, még mindig barátok vagyunk. Úgy látszik, emberi kapcsolatokon semmiféle külső erő nem tud változtatni. Te megöltél bennem valamit, tönkretetted életemet, s még mindig barátod vagyok. S én megölök benned ma este valamit... s mindig barátom maradsz... Mert a barátság nem eszményi hangulat. A barátság szigorú emberi törvény.
A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei. Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye. S erősebb volt, mint a szenvedély, mely a férfiakat és nőket reménytelen indulattal egymás felé hajtja, a barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot...talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke.
S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogtatása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen. Ez a barátság élt közöttünk, s ezt tudtad jól. S a pillanatban, mikor a fegyvert felemelted, hogy megöljél, ez a barátság talán elevenebb volt közöttünk, mint bármikor elébb...
...a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.
Tudni kell, miért történt mindez? S hol a határ ember és ember között? Az árulás határa? Ezt kellene tudni. S még azt is, mi az én bűnöm mindebben?...
Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok...Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást.
Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.
A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit – mert én is ismerem ez érzéseket, én is megismertem a végső kísértés pillanatát, kevéssel azután, hogy elmentél, s egyedül maradtam...- mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél. Szégyen és oktalanság erről beszélni is. S mindezt tudom...
Mi a hűség, mit várunk attól, akit szeretünk?... Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk?
S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot? ...a féltés, a csalódottság, a hiúság iszonyatos erővel tudnak fájdalmat szerezni. De ez elmúlik... érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra, nem, még évek sem engesztelik meg ezt a haragot - s a végén mégis elmúlik, pontosan úgy, mint az élet.
Van valami, ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés... az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. Ezért féltem a titoktól... közös titkunktól. Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság...s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet. Ezért féltem a titoktól.
Ezért egyezünk bele mindenféle megoldásba, az aljas, a gyáva megoldásba is – nézz körül az életben, s emberek között mindig ilyen félmegoldásokat találsz: egyik elmegy messzire attól vagy azoktól, akiket szeret, mert fél a titoktól, másik ott marad és hallgat, örökké vár valamilyen feleletre... Ezt láttam. Ezt éltem meg. Nem gyávaság ez, nem... az életösztön utolsó védekezése.
De nem akart semmit. Mert ő is valaki volt, a maga módján, női módon, őt is megsértették azok, akiket szeretett, egyik azzal, hogy elszökött egy szenvedély elől, nem volt hajlandó odaégni egy kötésben, melyről tudta, hogy végzetes, a másik azzal, hogy megtudta az igazságot, várt és hallgatott.
S mert mindenütt ott volt, ahol kellett, soha nem látták.
Néha úgy érezték, a ház, a tárgyak összeomlanak, ha Nini ereje nem tartja együtt mindezt, ahogyan a nagyon régi anyagok megsemmisülnek, szétesnek, ha váratlanul megérinti valaki.
...s a kukoricaföldek oly megraboltan terültek el az út mentén, mint háború után, mikor a sebesült táj utánahal az elvonuló hadnak.
A hó bezárta a kastélyt, mint egy szótlan, komor északi hadsereg az ostromlott várat.
De az asszony nem mondta meg. Senki nem tudta meg, mit mondott a király az asszonynak, aki idegenből jött, és tánc közben elsírta magát.
A kilincseken érzett egy kéz remegése, egy régi pillanat hevülete, mikor a kéz vonakodott lenyomni ezt a kilincset. Minden ház, ahol az embereket teljes erejével érintette meg a szenvedély, megtelik ezzel a homályos tartalommal.
A gyermek szótlanul és öreges udvariassággal élt apja mellett, mintha elviselne és megbocsátana valamit.
- Sok - mondta Nini az anyjának. - Egy napon elmegy tőle. Akkor nagyon szenved majd.
- Ez az emberi feladat - mondta az anya, és tükre előtt ült, hervadó szépségét bámulta.
- Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember.
Egész testével hallgatta a zenét, oly szomjasan, ahogy az elítélt figyelhet börtönében távoli léptek zörejére, melyek talán a menekülés hírét hozzák.
... mintha minden ember szívében lappangana egy halálos ütem, amely az élet egy pillanatában végzetes erővel kezd dobogni.
Minden kissé dohos volt ebben a házban, a szobák, a lépcsőház, de kissé illatos is, mintha befőttesüvegek édes szirupillata terjengene a szobákban.
Sok hó esett, és a kocsisok zajtalanul vitték a hóesésben a szerelmeseket.
Minden emberi hatalomban van egy kevés finom és alig érezhető megvetés azok iránt, akik fölött uralkodunk.
A kastély az elmúlt néhány órában élni kezdett, mint egy szerkezet, melyet felhúztak.
A tárgyak mintha egyszerre értelmet kaptak volna, s bizonyítani akarnák, hogy mindennek a világon akkor van csak értelme, ha köze van az emberekhez, ha alkatrésze lehet az emberi sorsnak és cselekménynek.
Mindketten érezték e pillanatokban, hogy a várakozás ideje erőt adott az elmúlt évtizedekben az élethez. Mint mikor valaki egy életen át gyakorol egyetlen feladatot.
- Bécs - mondja. - Tudod, ez volt számomra a hangvilla a világban. Kimondani ezt a szót - Bécs -,annyi volt, mint megszólaltatni egy hangvillát, s aztán figyelni, mit hall ebből a hangból a másik, akivel éppen beszéltem.
Az én hazám egy érzés volt. Ezt az érzést megsértették. Ilyenkor elmegy az ember.
A trópusra vagy messzebb.
- Messzebb, hová? - kérdi hidegen a tábornok.
- Az időbe.
Az emlékezés csodálatosan átszűr mindent. Nagy eseményekről kiderül tíz, húsz év múltán, hogy nem változtattak benned semmit. Aztán egy napon emlékezel egy vadászatra vagy egy könyv egyik részletére, vagy erre a szobára.
A kályhából egyenletesen sugárzik a hasábfák melege, a gyertyafény imbolyog fejük fölött. Az ajtót becsukták mögöttük. Egyedül maradtak
S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?
S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?
A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?...Mit akartál igazán?...Mihez voltál hűséges és hűtlen?...Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?...Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon., de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.
Már nincsen sötét, még nincs világos. Az erdőillata olyan nyers, vad e pillanatban, mintha minden szerves élőlény ocsúdni kezdene a világ nagy hálószobájában, kilélegezné titkát és gonosz sóhajait, a növények az állatok s az emberek is.
Szél kel e pillanatban, oly óvatosan, mint mikor az ébredő felsóhajt, mert eszébe jut a világ, melybe született. A nedves lomb, a vadpáfrány, a fák mohos hulladéka, a rothadt tobozból, avarból, tűlevelekből puha, síkos szőnyeggé összetapadt harmatos erdei csapás illata úgy csap föl a föld anyagából, mint a szeretők testéből a szenvedély verejtékének illata.
Titokzatos pillanat ez, a régiek, a pogányok az erdők mélyén ünnepelték, áhítattal és széttárt karokkal, Kelet felé fordított arccal, abban a varázsos várakozásban, ahogy örökké várja az anyag kötött ember szívében és a világban a fény, tehát az értelem és a belátás pillanatát.
A vadak ilyenkor indulnak a forráshoz. Ez a pillanat, mikor az éjszakának még nincsen tökéletesen vége, az erdőben még történik valami, a nagy vadászat és készenlét, ami az éjszakai állatok életét kitölti, még nem lankadt el, a vadmacska még lesben áll, a medve utolsót fal a dögből, a szerelmes szarvas még visszaemlékezik a holdfényes éjszaka szenvedélyes pillanataira, megáll a tisztás közepén, ahol a szerelem párbaja lezajlott, gőgös és csapzott, tusától sebes fejét emeli, s körülnéz, mint aki örökké emlékezik, izgalomtól véraláfutásos, komoly és szomorú állatszemekkel a szenvedélyre.
Még él az erdő mélyén az éjszaka e pillanatban: az éjszaka, s minden, amit e szó jelent, a zsákmány, a szerelem, a csatangolás, a céltalan életöröm és az életért való harc öntudatával. Ez a pillanat, mikor nemcsak az erdők sűrűjében, de az emberi szívek sötétjében is történik valami. Mert az emberszívnek is van éjszakája, indulatokkal, melyek éppen olyan vadak, mint a hím szarvas vagy a farkas szívében tomboló vadászindulatok.
Gyűlöltél, s ez éppen olyan erős kapocs, mintha szerettél volna. Miért gyűlöltél?...Volt időm, iparkodtam ezt az érzést megérteni. Soha nem fogadtál el tőlem pénzt, sem ajándékot, nem engedted, hogy igazi testvériség legyen ebből a barátságból, s ha nem vagyok túlságosan fiatal abban az időben, tudnom kellett volna, hogy ez a jel gyanús és veszélyes. Aki nem fogad el részleteket, valószínűleg mindent akar, az egészet.
Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.
Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet.
El kell viselni, ennyi a titok.
El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
Úgy képzelhetted..., hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű.
Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést.
Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel... Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.
Egyedül voltunk, az erdő közepén, abban a magányban, ami az éjszaka, a hajnal, az erdő, a vadak magánya, s ahol az ember mindig úgy érzi egy pillanatra, hogy eltévedt életében és a világban, s egy napon haza kell menni ebbe a vad és veszélyes otthonba, mely mégis az egyetlen igazi otthon - az erdő, a mély víz, az élet ősi színtere.
A levegő tiszta volt és illattalan. A fenyők nem mozdultak a könnyű szélben. A vad felfigyelt. Nem mozdult, igézetten állott, mert a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.
Így érzett a szarvas abban a pillanatban, ezt biztosan tudom.
Van egyfajta szégyenérzet, mely mindennél kínosabb, amit az ember megélhet az életben, a szégyenérzet, melyet az áldozat érez, mikor gyilkosának arcába kénytelen pillantani.
...a dolgok ezen a napon végre szólani kezdettek hozzám, valami történt, az élet megszólalt.
S ilyenkor nagyon kell figyelni, gondolom.
Tudod, az ember szeret visszafizetni az isteneknek a boldogságból valamit. Mert az istenek közismerten irigyek, s mikor adnak a földi halandónak egy évre való boldogságot, rögtön felírják ezt a tartozást, s az élet végén uzsoraáron követelik vissza.
...aki ilyen görcsösen el akar mondani mindent a másiknak, talán éppen azért beszél ilyen föltétlen őszinteséggel mindenről, hogy valamiről, ami fontos és lényeges, ne kényszerüljön beszélni.
Úgy látszik, az ember mindent bír, addig a határig, amíg célja van az életnek.
Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.
S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló.
Mert mindig a "másfélé-t" szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában...tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik.
S mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet, s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget, mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.
Olyan volt, mint a vadak: a gondos nevelés, a zárda, apjának műveltsége és gyöngédsége, mindez csak modorát szelídítette. Krisztina belülről vad volt, szelídíthetetlen....nem bírta el a korlátozást, semmilyen értelemben.
...s olyan magános voltam, mint a fa az erdőm tisztásán, a fa, mely körül kidöntötte az erdőt a háborút megelőző napon a vihar. Egy fa megmaradt a tisztáson, a vadászház közelében. S új erdő sarjadt már körülötte, negyedszázad alatt. De ez a fa még a régiek közül való, s egy indulat, melynek szélvész a neve a természetben, kidöntött körülötte mindent, ami hozzátartozott. S a fa, látod, mégis él, ma is, hatalmas és oktalan erővel. Mi célja lehet?...Semmi. Meg akar maradni. Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni.
Akkor megértettem, hogy aki túlél valamit, annak nincs joga vádat emelni. Aki túlél valamit, az megnyerte a maga perét, nincs joga és oka vádaskodni., erősebb volt, ő volt a ravaszabb, erőszakosabb.
Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?
Már nem maradt más, csak a várakozás és bosszú - most, mikor a bosszú pillanata elérkezett és a várakozásnak vége, csodálkozva érzem, , milyen reménytelen és értéktelen mindaz, amit még egymástól megtudhatunk, bevallhatunk vagy hazudhatunk -, mindig csak a valóságot érti meg az ember. Már értem a valóságot. S az idő tisztítótüze kiszívott az emlékekből mindenharagot.
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét...mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit.
Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor az sem fáj már.
A szalag hajtását lepecsételte apja gyűrűjével. Itt a könyv - mondja, s előhúzza, a barát felé nyújtja. - Ez maradt Krisztina után. S én nem téptem föl a szalagot, mert nem maradt írásos engedély utána, nem mellékelt használati utasítást e hagyatékhoz, nem tudhattam azt sem, nekem küldi-e a síron túlról ezt a vallomást vagy neked? Valószínű, hogy ebben a könyvben az igazság van, mert Krisztina soha nem hazudott - mondja tiszteletteljes, szigorú hangon.
Mert az ember nemcsak azzal felel, ha meghal... De felel azzal is, ha túlél valamit.
Túlélni valakit, akit olyan nagyon szerettünk, hogy ölni is tudtunk volna érette, túlélni valakit, akihez olyan közünk volt, hogy majdnem belehaltunk, ez egyike az élet titokzatos és minősíthetetlen bűntényeinek.
De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött - kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod.
Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély?...
S talán nem is szól személynek, csak a vágynak?... Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?
http://regi.merengo.hu/idezetek/421
Márai Sándor:
A Gyertyák Csonkig Égnek
Írta: Takács Gábor
A Gyertyák Csonkig Égnek
Írta: Takács Gábor
Az életünk folyamatos értelmezés. Próbáljuk megérteni, mi miért történt velünk, mások hogyan alakítottak minket, és egyáltalán, amit mi tettünk a múltban, az vajon helyes volt-e?
Mi értettünk félre valamit, vagy megfelelően értelmeztük a jeleket, az emberek cselekedeteit? Mennyire határoznak meg minket körülményeink, őseink, vagy éppen az, hogy a hozzánk közel állók honnan jöttek és éppen merre tartottak?
Márai Sándor egyik sokat idézett regénye, A gyertyák csonkig égnek egy éjszaka története, amikor két, életútja végén álló férfi találkozik egymással.
A két hajdani barát éjszakája egyszersmind két élet története, ezzel párhuzamosan egy korszak bemutatása, egy embertípusé, amely éppen eltűnni készül, de alapeszményeit megpróbálja átörökíteni a széthulló világban.
A könyv két markáns része élesen elválik egymástól: az első a korrajz, mely lefesti a főszereplő ifjúkorának világát, a Monarchia idejét, Bécset, valamint a családja ősi uradalmát, és emellett egy különös barátság kialakulását is. Éppen ezért sokkal lassabban folydogál, mint a második rész, nem érezzük még azt a feszültséget, ami a szétfeszíti a regény folytatását, ami nyugtalanítóvá és valahol megrázóvá teszi az éjszakai beszélgetést.
A második rész ugyanis nem más, mint a hajdani barátok találkozása és beszélgetése, amíg a gyertyák csonkig nem égnek. Valójában persze inkább egy monológról van szó, a főhős (és a szerző) párbeszédéről önmagával: negyvenévnyi gondolat megosztása a másikkal, mintha nem is várna sem megerősítést, sem cáfolatot. Mintha a másik nem ugyanúgy élte volna meg azokat az éveket, nem lett volna alkalma végiggondolni, mi is történt. De gondoljunk csak bele, nem ilyenek vagyunk mi is?
Hányszor gondoltuk végig az életünk egyes eseményeit, miközben tisztában voltunk azzal, hogy soha nem fogjuk megtudni, mi is történt valójában, mi állt az életünkre ható emberek cselekedetei mögött, miért tették vagy mondták azt, ami meghatározott bennünket még évekkel később is?
Márai hőse ezért nem is nagyon kérdez, inkább csak mond, pontosabban kinyilatkoztat – mert hiába a kérdések, a végső döntést már úgyis meghozta a főhős, csak a pecsét hiányzik, hogy aztán emberi élete végén sírba szállhasson azzal a tudattal, hogy megértette, mi is történt vele negyven éve, egy hideg reggelen, amikor barátja puskát fogott rá.
Mert valami fontos dolog történt, valami eltörött, valami örökre megváltozott. Egy barátság ért ott véget, bár ahogy a gondolatok eljutnak egy pontra, rájövünk, hogy nem is véget ért, inkább csak próba elé került – hogy ez a próba hogyan sikerült, maradjon a szerző és a regény titka, amit az olvasónak kell megfejtenie. Mindenesetre olyasmi történt, ami két férfi között a legfontosabb, legszentebb viszonyt bolygatta meg.
A barátság kerül pellengérre, ami a testvérségnél is szorosabb kötelék – hisz itt nem a születés szeszélye folytán kerül közel egymáshoz két ember, hanem értelmük, lelkük hasonlatossága miatt. Emiatt alakul ki az a hihetetlenül erőteljes atmoszféra, ami képes még a kissé pátoszos felhangon is áttörni, képes nyomasztóvá és megrázóvá tenni az amúgy banális szerelmi háromszög esetét is.
A könyv ugyanis nem a szerelemről, a féltékenységről, a – a klasszikus értelmemben vett – megcsalásról szól. A tét itt sokkal nagyobb: a valódi emberi szeretet, a teljes közelség és annak megtörése, majd ennek megértése és elfogadása áll a regény középpontjában, ami lehetne szerelem is, de ott valami mindig belezavar a dolgokba. Itt csak két ember van, akik viszont bármennyire is hasonlóak, megmaradnak önálló embereknek.
És ebben rejlik az egész mű kulcsa, Márai minden gondolatának az origója – minden más csak okozat, ami abból az örök igazságból indul ki, miszerint különbözünk és a hozzánk közel állók formálnak olyanná, amilyenek vagyunk.
A végére aztán csak ez marad meg, túl minden gondolaton és éven, ahogyan csupán egy csonk őrzi a leégett gyertya emlékét…
Mi értettünk félre valamit, vagy megfelelően értelmeztük a jeleket, az emberek cselekedeteit? Mennyire határoznak meg minket körülményeink, őseink, vagy éppen az, hogy a hozzánk közel állók honnan jöttek és éppen merre tartottak?
Márai Sándor egyik sokat idézett regénye, A gyertyák csonkig égnek egy éjszaka története, amikor két, életútja végén álló férfi találkozik egymással.
A két hajdani barát éjszakája egyszersmind két élet története, ezzel párhuzamosan egy korszak bemutatása, egy embertípusé, amely éppen eltűnni készül, de alapeszményeit megpróbálja átörökíteni a széthulló világban.
A könyv két markáns része élesen elválik egymástól: az első a korrajz, mely lefesti a főszereplő ifjúkorának világát, a Monarchia idejét, Bécset, valamint a családja ősi uradalmát, és emellett egy különös barátság kialakulását is. Éppen ezért sokkal lassabban folydogál, mint a második rész, nem érezzük még azt a feszültséget, ami a szétfeszíti a regény folytatását, ami nyugtalanítóvá és valahol megrázóvá teszi az éjszakai beszélgetést.
A második rész ugyanis nem más, mint a hajdani barátok találkozása és beszélgetése, amíg a gyertyák csonkig nem égnek. Valójában persze inkább egy monológról van szó, a főhős (és a szerző) párbeszédéről önmagával: negyvenévnyi gondolat megosztása a másikkal, mintha nem is várna sem megerősítést, sem cáfolatot. Mintha a másik nem ugyanúgy élte volna meg azokat az éveket, nem lett volna alkalma végiggondolni, mi is történt. De gondoljunk csak bele, nem ilyenek vagyunk mi is?
Hányszor gondoltuk végig az életünk egyes eseményeit, miközben tisztában voltunk azzal, hogy soha nem fogjuk megtudni, mi is történt valójában, mi állt az életünkre ható emberek cselekedetei mögött, miért tették vagy mondták azt, ami meghatározott bennünket még évekkel később is?
Márai hőse ezért nem is nagyon kérdez, inkább csak mond, pontosabban kinyilatkoztat – mert hiába a kérdések, a végső döntést már úgyis meghozta a főhős, csak a pecsét hiányzik, hogy aztán emberi élete végén sírba szállhasson azzal a tudattal, hogy megértette, mi is történt vele negyven éve, egy hideg reggelen, amikor barátja puskát fogott rá.
Mert valami fontos dolog történt, valami eltörött, valami örökre megváltozott. Egy barátság ért ott véget, bár ahogy a gondolatok eljutnak egy pontra, rájövünk, hogy nem is véget ért, inkább csak próba elé került – hogy ez a próba hogyan sikerült, maradjon a szerző és a regény titka, amit az olvasónak kell megfejtenie. Mindenesetre olyasmi történt, ami két férfi között a legfontosabb, legszentebb viszonyt bolygatta meg.
A barátság kerül pellengérre, ami a testvérségnél is szorosabb kötelék – hisz itt nem a születés szeszélye folytán kerül közel egymáshoz két ember, hanem értelmük, lelkük hasonlatossága miatt. Emiatt alakul ki az a hihetetlenül erőteljes atmoszféra, ami képes még a kissé pátoszos felhangon is áttörni, képes nyomasztóvá és megrázóvá tenni az amúgy banális szerelmi háromszög esetét is.
A könyv ugyanis nem a szerelemről, a féltékenységről, a – a klasszikus értelmemben vett – megcsalásról szól. A tét itt sokkal nagyobb: a valódi emberi szeretet, a teljes közelség és annak megtörése, majd ennek megértése és elfogadása áll a regény középpontjában, ami lehetne szerelem is, de ott valami mindig belezavar a dolgokba. Itt csak két ember van, akik viszont bármennyire is hasonlóak, megmaradnak önálló embereknek.
És ebben rejlik az egész mű kulcsa, Márai minden gondolatának az origója – minden más csak okozat, ami abból az örök igazságból indul ki, miszerint különbözünk és a hozzánk közel állók formálnak olyanná, amilyenek vagyunk.
A végére aztán csak ez marad meg, túl minden gondolaton és éven, ahogyan csupán egy csonk őrzi a leégett gyertya emlékét…
