Kántor Zsolt
Bíborszín Idők és a Kék Hátizsák
Kierkegaard emlékére
A part bársonyos árnyai között,
a vízililiom bolyhaiba gabalyodva,
a hamvas csészeleveleken szövögetett a pók.
Majd átlendült a cserje gallyaira,
kinyílt előtte az erdő, mint egy harmatos,
élettel megtelt száj,
és ő kiengedte potrohából az éjszaka petéit.
Rázúdította a sötétet az üvegházra, de túlömlött
a verandán, elérte a parkot, a folyóparti köveket.
A dűnéket és a lankákat is befestette, rátapadt
a sétányra, a háttámla nélküli, piros padokra.
Bevonta, mint a lakk, a derengés az estét.
A bárányfelhők ködöt fújtak ki magukból.
Kottavonalak és violinkulcsok másztak fel
az égre, s beleírt szóközeikbe a kémények füstje.
Kondenzcsíkokon tűnődött a Hold. Hogyan váltak semmivé?
Isten elkapott egy repülőgépet, mint egy legyet,
markában tartotta, majd megkönyörült. Nem vágta földhöz.
Egyelőre kegyelmet gyakorolt, bár keze felemelve volt.
Majd rálehelt a pasztell csillagkupolára,
hogy a langyos eső perzsaszőnyegként
guruljon le a Mennyből, mint pergamen.
Méz és gyanta, majd mohás kérgek illata szállt.
Egy szentjánosbogár fürdött a dióhéjban, világított a háta,
akár egy pici zseblámpa a vonakodás dzsungelében.
A kisfiú is megjelent, csúzlival célzott a bogárkára.
Arra a fölizzó, piciny pöttyre, aki éppen ivott.
A fekete rigó hangja fölverte a néma csipkebokrokat.
Iszaplakók merészkedtek föl a víztükörre.
Árvaszúnyogok és a suttogó lárvák.
Ladikban aludt egy kutya. A kisfiú megfeszítette a gumikat,
csíkos kavics csobbant a vízben, a varjú fölreppent,
a szentjánosbogár elszállt. S a cseppek plüss
szövetét átitatta a telhetetlen sötét.
A Hold kiszabadult
a felhők mögül. Hangyák lepték el a hídon hagyott kiflivéget.
Birkóztak vele. Autó közeledett. A víztükörre
rácsukódott a laptop. Kék üveg nyár volt. Nedű idő.
Bíborszín Idők és a Kék Hátizsák
Kierkegaard emlékére
A part bársonyos árnyai között,
a vízililiom bolyhaiba gabalyodva,
a hamvas csészeleveleken szövögetett a pók.
Majd átlendült a cserje gallyaira,
kinyílt előtte az erdő, mint egy harmatos,
élettel megtelt száj,
és ő kiengedte potrohából az éjszaka petéit.
Rázúdította a sötétet az üvegházra, de túlömlött
a verandán, elérte a parkot, a folyóparti köveket.
A dűnéket és a lankákat is befestette, rátapadt
a sétányra, a háttámla nélküli, piros padokra.
Bevonta, mint a lakk, a derengés az estét.
A bárányfelhők ködöt fújtak ki magukból.
Kottavonalak és violinkulcsok másztak fel
az égre, s beleírt szóközeikbe a kémények füstje.
Kondenzcsíkokon tűnődött a Hold. Hogyan váltak semmivé?
Isten elkapott egy repülőgépet, mint egy legyet,
markában tartotta, majd megkönyörült. Nem vágta földhöz.
Egyelőre kegyelmet gyakorolt, bár keze felemelve volt.
Majd rálehelt a pasztell csillagkupolára,
hogy a langyos eső perzsaszőnyegként
guruljon le a Mennyből, mint pergamen.
Méz és gyanta, majd mohás kérgek illata szállt.
Egy szentjánosbogár fürdött a dióhéjban, világított a háta,
akár egy pici zseblámpa a vonakodás dzsungelében.
A kisfiú is megjelent, csúzlival célzott a bogárkára.
Arra a fölizzó, piciny pöttyre, aki éppen ivott.
A fekete rigó hangja fölverte a néma csipkebokrokat.
Iszaplakók merészkedtek föl a víztükörre.
Árvaszúnyogok és a suttogó lárvák.
Ladikban aludt egy kutya. A kisfiú megfeszítette a gumikat,
csíkos kavics csobbant a vízben, a varjú fölreppent,
a szentjánosbogár elszállt. S a cseppek plüss
szövetét átitatta a telhetetlen sötét.
A Hold kiszabadult
a felhők mögül. Hangyák lepték el a hídon hagyott kiflivéget.
Birkóztak vele. Autó közeledett. A víztükörre
rácsukódott a laptop. Kék üveg nyár volt. Nedű idő.
