🌸
🌸
Miért élünk, ha nem remélünk?
Ha már el is veszett minden reményünk ...
de az embernek kell remélni,
és újra messze egy felcsillanó reményt találni.
🌸
Miért élünk, ha nem remélünk?
Ha már el is veszett minden reményünk ...
de az embernek kell remélni,
és újra messze egy felcsillanó reményt találni.
🌸
Építhetsz újra, építhetsz újra
erdőt, folyót, élő hazát -
Építsd fel újra, építsed újra
a reménység templomát.
🌸
erdőt, folyót, élő hazát -
Építsd fel újra, építsed újra
a reménység templomát.
🌸
A Reménység Temploma
Ahol a szél pihenni tér -
ott lesz a végső menedék.
Ott várok rád, ott lesz hazád -
ott találsz újra rám.
A fényen át, lépj hozzám,
s érezz egy új csodát.
Más itt a lét - itt szép, mi szép
nincs miért félni még !
Itt kőre kő egymásra nő,
nem fertőző a jövő.
Sül a kenyér és csak azért
mert gyermekünk : enni kér.
A fényen át, lépj hozzám,
érezd az új csodát.
Itt nemzet él - itt élni szép
Adj életet - az életért !
Legyél,
legyél,
legyél velem -
mert hinnem kell,
hogy van hitem.
Mert enyém a múlt,
s enyém a jövő -
Minden a fény alatt
megszülető !
Jöttem
itt vagyok,
Jöttem
élni akarok.
Veled,
veled,
veled együtt -
százezer éven át !
A vér szavát,
a vér szavát,
senki nem írhatja át.
Itt várok rád,
hol van hazád -
itt találsz újra rám.
Várok rád - várok rád !
Építhetsz újra, építhetsz újra
erdőt, folyót, élő hazát -
Építsd fel újra, építsed újra
a reménység templomát.
A fényen át, lépj hozzám -
érezd az új csodát.
Érezz jövőt, érezz időt -
Érezz még erőt !
🌸
Ahol a szél pihenni tér -
ott lesz a végső menedék.
Ott várok rád, ott lesz hazád -
ott találsz újra rám.
A fényen át, lépj hozzám,
s érezz egy új csodát.
Más itt a lét - itt szép, mi szép
nincs miért félni még !
Itt kőre kő egymásra nő,
nem fertőző a jövő.
Sül a kenyér és csak azért
mert gyermekünk : enni kér.
A fényen át, lépj hozzám,
érezd az új csodát.
Itt nemzet él - itt élni szép
Adj életet - az életért !
Legyél,
legyél,
legyél velem -
mert hinnem kell,
hogy van hitem.
Mert enyém a múlt,
s enyém a jövő -
Minden a fény alatt
megszülető !
Jöttem
itt vagyok,
Jöttem
élni akarok.
Veled,
veled,
veled együtt -
százezer éven át !
A vér szavát,
a vér szavát,
senki nem írhatja át.
Itt várok rád,
hol van hazád -
itt találsz újra rám.
Várok rád - várok rád !
Építhetsz újra, építhetsz újra
erdőt, folyót, élő hazát -
Építsd fel újra, építsed újra
a reménység templomát.
A fényen át, lépj hozzám -
érezd az új csodát.
Érezz jövőt, érezz időt -
Érezz még erőt !
🌸
🌸
Hány csodát adtak álmodók,
Ők voltak a reményt hozók,
Hány csodát adtak álmodók,
Ők voltak a reményt hozók,
🌸
Aranyosi Ervin
Álmodni Merj!
Légy olyan, aki élni mer,
s valóra váltja álmait!
Ha szíved szép vágy tölti el,
megkapod majd, mi ott lakik!
Ne rántson földre vélemény,
mely nélkülöz szép álmokat,
te csak hidd el, tiéd lehet
és váltsd valóra álmodat!
Ne halld meg irigyek szavát,
hit nélkül élni nem szabad!
Benned csírázik szép csodád,
tedd teremtővé önmagad!
Ne figyelj arra, ki lehúz
és azt mondja: – Azt nem lehet!
Hisz nincsenek is álmai,
hát nem tud szárnyalni veled!
Hány csodát adtak álmodók,
így fejlődött a tudomány!
Ők voltak a reményt hozók,
s a titkukat már tudom ám!
Addig-addig fogtak bele,
amíg csak végül sikerült,
s az álmok fogaskereke,
egyszer csak helyére került.
Hisz minden álom működik,
s a hit táplálja, a remény!
Amíg a szellem ügyködik,
hajtóerejét érzem én!
Általad lehet több a lét,
élhetőbb, élőbb majd a Föld,
mert vágyad leteszi eléd,
miért szellemed tündökölt!
🌸
Aranyosi Ervin
Álmodni Merj!
Légy olyan, aki élni mer,
s valóra váltja álmait!
Ha szíved szép vágy tölti el,
megkapod majd, mi ott lakik!
Ne rántson földre vélemény,
mely nélkülöz szép álmokat,
te csak hidd el, tiéd lehet
és váltsd valóra álmodat!
Ne halld meg irigyek szavát,
hit nélkül élni nem szabad!
Benned csírázik szép csodád,
tedd teremtővé önmagad!
Ne figyelj arra, ki lehúz
és azt mondja: – Azt nem lehet!
Hisz nincsenek is álmai,
hát nem tud szárnyalni veled!
Hány csodát adtak álmodók,
így fejlődött a tudomány!
Ők voltak a reményt hozók,
s a titkukat már tudom ám!
Addig-addig fogtak bele,
amíg csak végül sikerült,
s az álmok fogaskereke,
egyszer csak helyére került.
Hisz minden álom működik,
s a hit táplálja, a remény!
Amíg a szellem ügyködik,
hajtóerejét érzem én!
Általad lehet több a lét,
élhetőbb, élőbb majd a Föld,
mert vágyad leteszi eléd,
miért szellemed tündökölt!
🌸
🌸
Hogy ők is szeressék a jót,
Hogy ők is jók legyenek.
🌸
Hogy ők is szeressék a jót,
Hogy ők is jók legyenek.
🌸
🌸
Csokonai Vitéz Mihály
A Reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
🌸
Csokonai Vitéz Mihály
A Reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
🌸
🌸
Kölcsei Ferenc
A Reményhez
Vad óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,
S ah, képed minden este, minden reggel
Felém leng a két hajnal szárnyain.
Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.
Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.
Ím újra vészek árján hányatom,
Süvöltve röppen a vihar felettem,
S remegve száll rád végpillantatom.
Kölcsei Ferenc
A Reményhez
Vad óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,
S ah, képed minden este, minden reggel
Felém leng a két hajnal szárnyain.
Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.
Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.
Ím újra vészek árján hányatom,
Süvöltve röppen a vihar felettem,
S remegve száll rád végpillantatom.
🌸
Ady Endre
Sorsunk
Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.
🌸
Ady Endre
Sorsunk
Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.
🌸
🌸
Fónagy István
Halvány Reménysugár
Reggel veled kelek,
s elkísérsz egész nap.
Félve a telefonért nyúlok,
de magamra szólok. Nem szabad!
Néha mégis felhívlak,
s könnyezve hallgatom hangodat.
S érzem, szinte átsüt,
hogy szerelmedből semmi nem maradt.
És összeomlik a világ.
Annyira fáj hangodnak éle.
Csak egy halvány reménysugár.
semmi más. Csak ennyi kéne.
S mindig találok egyet,
és elindulok feléje.
Előlem mindenkit félrelökve,
csak megyek, hogy odaérjek végre.
És ott vagyok,
vidáman élek, dalolok.
Egy nagy hatalmas várat építek,
De nem habarcs tartja. Hanem gondolatok.
Egy ingatag alapra épült,
nagy hatalmas kártyavár.
Ha lassan is, íme elkészült,
s most büszkén, fenségesen áll.
Minden szobában más történet.
Minden fiókban más emlékek.
A falakon csupa régi, régi képek,
s a te ruháidat rejtik a szekrények.
S akkor föltárcsázom számodat,
leülök, mert lábam cserben hagy,
s meghallom hangodat,
amely hirtelen jéggé fagy.
Bármit mondok nem érdekel,
óvatosan beszélsz, félsz, hogy hangod lekezel.
S én derűt ültetve mondom - Milyen kár...
S csendben, robaj nélkül összeomlik a vár.
S én a romokon ülve búsan,
mint lovát vesztett huszár.
Kívánom nőjön itt gaz, jó dúsan,
mikor messze megcsillan egy reménysugár.
🌸
Fónagy István
Halvány Reménysugár
Reggel veled kelek,
s elkísérsz egész nap.
Félve a telefonért nyúlok,
de magamra szólok. Nem szabad!
Néha mégis felhívlak,
s könnyezve hallgatom hangodat.
S érzem, szinte átsüt,
hogy szerelmedből semmi nem maradt.
És összeomlik a világ.
Annyira fáj hangodnak éle.
Csak egy halvány reménysugár.
semmi más. Csak ennyi kéne.
S mindig találok egyet,
és elindulok feléje.
Előlem mindenkit félrelökve,
csak megyek, hogy odaérjek végre.
És ott vagyok,
vidáman élek, dalolok.
Egy nagy hatalmas várat építek,
De nem habarcs tartja. Hanem gondolatok.
Egy ingatag alapra épült,
nagy hatalmas kártyavár.
Ha lassan is, íme elkészült,
s most büszkén, fenségesen áll.
Minden szobában más történet.
Minden fiókban más emlékek.
A falakon csupa régi, régi képek,
s a te ruháidat rejtik a szekrények.
S akkor föltárcsázom számodat,
leülök, mert lábam cserben hagy,
s meghallom hangodat,
amely hirtelen jéggé fagy.
Bármit mondok nem érdekel,
óvatosan beszélsz, félsz, hogy hangod lekezel.
S én derűt ültetve mondom - Milyen kár...
S csendben, robaj nélkül összeomlik a vár.
S én a romokon ülve búsan,
mint lovát vesztett huszár.
Kívánom nőjön itt gaz, jó dúsan,
mikor messze megcsillan egy reménysugár.
🌸
Mi az Élő Reménység?
🌸
🌸
Gondoljunk bele, hogy mi is az élő reménység, mert a meghalt reménységről szinte minden ember tud a maga életében. Mindnyájunknak voltak saját elképzeléseink, álmaink, törekvéseink. Nekifeszültünk, dolgoztunk értük, reménykedtünk a megvalósulásukban.
Azután egyszerre jöttek a csalódások, a kudarcok, a leveretések. Nem úgy történt, ahogy szerettük volna, ahogy megálmodtuk, ahogy elképzeltük.
Talán valakinek az életében nem jött el az a valaki, akinek az eljövetelére olyan nagyon vágyott, vagy talán az özvegy édesanya egészen magára maradt özvegységében, gyermekei szétszóródtak. Pedig azt remélte, hogy özvegységében drága kis unokák fognak játszadozni körülötte. De nem így történt, egészen másképp alakult.
Vagy elérkezett valaki férfikora delelőjére, és visszatekintve megdöbbenve állapította meg, hogy sok szép tervéből, alkotásvágyából ó, de nagyon keveset valósított meg.
Vagy valaki azt érzi, hogy lassan már elszállt az élet felette és még mindig nem hozta el számára azt a várva-várt dolgot. Nincs olyan ember, aki ne reménykedett volna valamiben - hiába.
Szinte halmozódnak a letört, a visszahullott reménységek az életünkben. Mennél többet élünk meg, annál több reménységünket temetjük el. Ha hiszünk ez a reménység egy állandó reménység. Nyugodtan tekinthet bármilyen helyzetben reménykedve a holnap és a holnapután elé vigyázó reménységgel.
Ha akármilyen reménytelen is sokszor a helyzet, reménység alatt látja az egész világot,
mint a szántóvető ember, aki bevetette a szántóföldet, és már ott csírázik a jövendő termés ígérete, reménye. Mindig tud reménykedni ez az ember az életnek bármilyen sorsfordulata felett, A népe jelene és jövője felett, a feszült világhelyzet felett, a nagyhatalmak tárgyalásai felett is ott látja a végső valóságot: az Istent.
Sokszor hallottuk hogy a mi reménységünk sohasem valamire, hanem mindig Valakire irányul.
Nem valamire - hogy valahogyan lesz, megfordul a sorsom, kimenekedem valamiféle bajból -, hanem mindig Valakire. A szerető Istenre magára.
Sohase legyen a mi reménységünk alapja olyan passzív magatartás, hogy összeteszem a két kezem, csak várok, egyszerűen csak reménykedem, hiszen itt úgysem lehet semmit sem tenni, legfeljebb csak reménykedni lehet!
Általában akkor szoktunk reménykedni, amikor tenni semmit sem lehet.
Amikor cselekedetei, teljesítőképessége határához érkezett az ember, azt mondja: „Itt most már nem tehetek semmit, most már csak reménységem van.”
De valójában nincs! Sőt, sokkal inkább a reménység legyen az az alap, amelyen állunk és ezen az alapon minden erőnket, emberi képességünket nyugodtan összeszedhetjük cselekvésre. Tehát sohase válasszuk szét e kettőt - vagy cselekszem, vagy reménykedem -, hanem sokkal inkább kössük össze őket: cselekedve reménykedjünk és reménykedve cselekedjünk.
Tehát ne toljuk ki a keresztyén reménységet az emberi teljesítőképességünk határán túlra, hanem hassa át a szívünket, szavunkat és tettünket mindjobban a reménység, a cselekedet!
Tehát reménykedve cselekedjünk és cselekedve reménykedjünk!
Az a nagyszerű, hogy a reménység akkor világít a legjobban, amikor az élet a legsötétebbnek látszik. A reménykedő ember nem a halál felé halad, hanem az örökkévalóság felé, mint egy örökös, aki tudja, hogy mi vár rá.
Reménykedve élni, azt jelenti, hogy nem csavargója vagyok ennek az életnek, akit ide-oda hány-vet a sorsnak a szeszélye, hanem vándora, akit hazavárnak, akinek minden megtett kilométerrel csak tovább nő a reménysége, mert egyre közelebb jut a végső beteljesedéshez.
Próbáljuk meg hát, így látni mindig azt az utat, amelyen járunk. Próbáljuk meg így látni az életünknek azokat a közbenső állomásait, ahol néha olyan szomorúan veszteglünk.
Végül ez a reménység felszabadult életűvé teszi az embert. Épp ez a kettő egyidejűleg van jelen az ember szívében.
Az örvendezés és a szomorúság, vagy mondjuk úgy, a szomorúság és az örvendezés egyidejűleg. Mi általában úgy szoktuk ismerni, hogy vagy örvendezünk, vagy szomorkodunk.
Amikor örvendezünk, nem szomorkodunk, amikor szomorkodunk, nem örvendezünk. Mi egyszer örülünk, vidámságban vagyunk, máskor bánatban szomorkodunk.
Nos, éppen erről van szó, hogy a reménység az, hogy amikor minden okunk megvan a szomorúságra, akkor is örvendezünk, mert a bánat mélységében is ott van az öröm a reménykedő ember szívében.
A szív fájdalmát is beragyogja mindig valami felülről jövő tiszta derű. Persze ez az öröm nem hangulat, érzelem, ez a mélyen rezdülő alaphangja az egész életnek. Valami csendes derű van benne, olyan valami, hogy a legválságosabb helyzetben is tud örülni.
Ha nekünk ilyen reménységünk van - akkor nem kell nekünk olyan bizonytalanul, nyomottan, letörten járnunk. Milyen a magabiztos embereknek a fellépése, akiknek pénz van a zsebükben, vagy a tülekedők között a pályaudvaron milyen nyugodtan mozognak azok, akik megváltották a helyjegyüket.
Valami ilyen módon kellene nekünk is járnunk ebben az életben. Nem pénz van a mi zsebünkben, annál sokkal nagyobb gazdagság.
Terhek nehezednek reánk, a mindennapok gondjai sokszor felőrlik az idegeinket.
Néha fájdalmat ad az élet, nem is vagyunk mindig olyan nagyon jókedvűek, de éppen ezért próbáljuk meg elkezdeni a napot mindig azzal a reménységgel, ami a szívemet átjárja az élő reménység által.
Azután egyszerre jöttek a csalódások, a kudarcok, a leveretések. Nem úgy történt, ahogy szerettük volna, ahogy megálmodtuk, ahogy elképzeltük.
Talán valakinek az életében nem jött el az a valaki, akinek az eljövetelére olyan nagyon vágyott, vagy talán az özvegy édesanya egészen magára maradt özvegységében, gyermekei szétszóródtak. Pedig azt remélte, hogy özvegységében drága kis unokák fognak játszadozni körülötte. De nem így történt, egészen másképp alakult.
Vagy elérkezett valaki férfikora delelőjére, és visszatekintve megdöbbenve állapította meg, hogy sok szép tervéből, alkotásvágyából ó, de nagyon keveset valósított meg.
Vagy valaki azt érzi, hogy lassan már elszállt az élet felette és még mindig nem hozta el számára azt a várva-várt dolgot. Nincs olyan ember, aki ne reménykedett volna valamiben - hiába.
Szinte halmozódnak a letört, a visszahullott reménységek az életünkben. Mennél többet élünk meg, annál több reménységünket temetjük el. Ha hiszünk ez a reménység egy állandó reménység. Nyugodtan tekinthet bármilyen helyzetben reménykedve a holnap és a holnapután elé vigyázó reménységgel.
Ha akármilyen reménytelen is sokszor a helyzet, reménység alatt látja az egész világot,
mint a szántóvető ember, aki bevetette a szántóföldet, és már ott csírázik a jövendő termés ígérete, reménye. Mindig tud reménykedni ez az ember az életnek bármilyen sorsfordulata felett, A népe jelene és jövője felett, a feszült világhelyzet felett, a nagyhatalmak tárgyalásai felett is ott látja a végső valóságot: az Istent.
Sokszor hallottuk hogy a mi reménységünk sohasem valamire, hanem mindig Valakire irányul.
Nem valamire - hogy valahogyan lesz, megfordul a sorsom, kimenekedem valamiféle bajból -, hanem mindig Valakire. A szerető Istenre magára.
Sohase legyen a mi reménységünk alapja olyan passzív magatartás, hogy összeteszem a két kezem, csak várok, egyszerűen csak reménykedem, hiszen itt úgysem lehet semmit sem tenni, legfeljebb csak reménykedni lehet!
Általában akkor szoktunk reménykedni, amikor tenni semmit sem lehet.
Amikor cselekedetei, teljesítőképessége határához érkezett az ember, azt mondja: „Itt most már nem tehetek semmit, most már csak reménységem van.”
De valójában nincs! Sőt, sokkal inkább a reménység legyen az az alap, amelyen állunk és ezen az alapon minden erőnket, emberi képességünket nyugodtan összeszedhetjük cselekvésre. Tehát sohase válasszuk szét e kettőt - vagy cselekszem, vagy reménykedem -, hanem sokkal inkább kössük össze őket: cselekedve reménykedjünk és reménykedve cselekedjünk.
Tehát ne toljuk ki a keresztyén reménységet az emberi teljesítőképességünk határán túlra, hanem hassa át a szívünket, szavunkat és tettünket mindjobban a reménység, a cselekedet!
Tehát reménykedve cselekedjünk és cselekedve reménykedjünk!
Az a nagyszerű, hogy a reménység akkor világít a legjobban, amikor az élet a legsötétebbnek látszik. A reménykedő ember nem a halál felé halad, hanem az örökkévalóság felé, mint egy örökös, aki tudja, hogy mi vár rá.
Reménykedve élni, azt jelenti, hogy nem csavargója vagyok ennek az életnek, akit ide-oda hány-vet a sorsnak a szeszélye, hanem vándora, akit hazavárnak, akinek minden megtett kilométerrel csak tovább nő a reménysége, mert egyre közelebb jut a végső beteljesedéshez.
Próbáljuk meg hát, így látni mindig azt az utat, amelyen járunk. Próbáljuk meg így látni az életünknek azokat a közbenső állomásait, ahol néha olyan szomorúan veszteglünk.
Végül ez a reménység felszabadult életűvé teszi az embert. Épp ez a kettő egyidejűleg van jelen az ember szívében.
Az örvendezés és a szomorúság, vagy mondjuk úgy, a szomorúság és az örvendezés egyidejűleg. Mi általában úgy szoktuk ismerni, hogy vagy örvendezünk, vagy szomorkodunk.
Amikor örvendezünk, nem szomorkodunk, amikor szomorkodunk, nem örvendezünk. Mi egyszer örülünk, vidámságban vagyunk, máskor bánatban szomorkodunk.
Nos, éppen erről van szó, hogy a reménység az, hogy amikor minden okunk megvan a szomorúságra, akkor is örvendezünk, mert a bánat mélységében is ott van az öröm a reménykedő ember szívében.
A szív fájdalmát is beragyogja mindig valami felülről jövő tiszta derű. Persze ez az öröm nem hangulat, érzelem, ez a mélyen rezdülő alaphangja az egész életnek. Valami csendes derű van benne, olyan valami, hogy a legválságosabb helyzetben is tud örülni.
Ha nekünk ilyen reménységünk van - akkor nem kell nekünk olyan bizonytalanul, nyomottan, letörten járnunk. Milyen a magabiztos embereknek a fellépése, akiknek pénz van a zsebükben, vagy a tülekedők között a pályaudvaron milyen nyugodtan mozognak azok, akik megváltották a helyjegyüket.
Valami ilyen módon kellene nekünk is járnunk ebben az életben. Nem pénz van a mi zsebünkben, annál sokkal nagyobb gazdagság.
Terhek nehezednek reánk, a mindennapok gondjai sokszor felőrlik az idegeinket.
Néha fájdalmat ad az élet, nem is vagyunk mindig olyan nagyon jókedvűek, de éppen ezért próbáljuk meg elkezdeni a napot mindig azzal a reménységgel, ami a szívemet átjárja az élő reménység által.
🌸
Egyedüli reményem,
Ó, Isten, csak te vagy;
Jövel és nézz meg engem,
Magamra ó, ne hagyj!
Ne légy tőlem távol.
Jó Istenem el ne hagyj!
🌸
Egyedüli reményem,
Ó, Isten, csak te vagy;
Jövel és nézz meg engem,
Magamra ó, ne hagyj!
Ne légy tőlem távol.
Jó Istenem el ne hagyj!
🌸
🌸
Józsa Szabi
Elszállt Remény
A boldogság, reménység elszállt,
Mely a lelkemet simogatta.
A szívem ennek hiányára megállt
Mivel a boldogság elhagyta.
Szerettem, de csalódtam.
Mivel az életem sötétbe tért
A reménységről leszálltam
A keserves szenvedésért.
Itt állok, újra szenvedek
Míg az életem újra nem remek,
Szerettem volna Őt teljes szívemmel
De a sors újra kegyetlen volt velem.
🌸
Józsa Szabi
Elszállt Remény
A boldogság, reménység elszállt,
Mely a lelkemet simogatta.
A szívem ennek hiányára megállt
Mivel a boldogság elhagyta.
Szerettem, de csalódtam.
Mivel az életem sötétbe tért
A reménységről leszálltam
A keserves szenvedésért.
Itt állok, újra szenvedek
Míg az életem újra nem remek,
Szerettem volna Őt teljes szívemmel
De a sors újra kegyetlen volt velem.
🌸
🌸
Robert Burns:
Fordította.: Szabó Magda
Egy Százszorszéphez
melyet a költő 1786 áprilisában kiszántott.
Te kicsike piros virágszál,
bizony, rossz órában fakadtál,
hogy így ekém alá jutottál,
s kitéptelek:
most már hiába gyógyítgatnám
kis testedet.
Mitől most szárad meghajolt,
jaj, nem a hű pacsirta volt,
szép hajnali látogatód,
ki felfelé
lendült rólad, úgy csattogott
a nap felé.
Hogy fútt, harapott a hideg szél,
be zord is volt, amikor születtél,
s te mily vidáman tekingettél
ide-oda,
védte törékeny száradat még
a földanya.
Bezzeg, a büszke díszvirágok
fában, falban védőt találnak!
Neked nem jutott se rög se támasz,
se kődarab,
ott nősz a tarlón, meg se látnak,
olyan magad.
Be igénytelen öltözéked!
Szirmaiddal a napot nézed,
csak tartod szelíd fejecskédet,
és úgy figyelsz:
lám, most az ekevas kitépett,
sárban heversz.
E vég vár az ártatlan lányra,
az árva, falusi virágra,
ki tört szívvel marad magára,
ha rászedik,
aztán veti a sors a sárba,
mint téged itt.
A költőt is ez a vég várja:
zúg életének óceánja,
fülel a bölcs tanok szavára,
s nem jegyzi meg,
aztán orkán, hab sújt reája,
és elsüllyed.
E vég a szenvedőnek vége,
kit megrokkant kínja, reménye,
s eljut a romlás peremére,
ártatlanul,
aztán nem vágyik, csak az égbe,
s a mélybe hull.
Ki könnyet ontasz e virágra,
rád is e vég vár nemsokára,
a Pusztulás ekevasára
kerülsz hamar:
aztán rád omlik a barázda
és eltakar.
🌸
Robert Burns:
Fordította.: Szabó Magda
Egy Százszorszéphez
melyet a költő 1786 áprilisában kiszántott.
Te kicsike piros virágszál,
bizony, rossz órában fakadtál,
hogy így ekém alá jutottál,
s kitéptelek:
most már hiába gyógyítgatnám
kis testedet.
Mitől most szárad meghajolt,
jaj, nem a hű pacsirta volt,
szép hajnali látogatód,
ki felfelé
lendült rólad, úgy csattogott
a nap felé.
Hogy fútt, harapott a hideg szél,
be zord is volt, amikor születtél,
s te mily vidáman tekingettél
ide-oda,
védte törékeny száradat még
a földanya.
Bezzeg, a büszke díszvirágok
fában, falban védőt találnak!
Neked nem jutott se rög se támasz,
se kődarab,
ott nősz a tarlón, meg se látnak,
olyan magad.
Be igénytelen öltözéked!
Szirmaiddal a napot nézed,
csak tartod szelíd fejecskédet,
és úgy figyelsz:
lám, most az ekevas kitépett,
sárban heversz.
E vég vár az ártatlan lányra,
az árva, falusi virágra,
ki tört szívvel marad magára,
ha rászedik,
aztán veti a sors a sárba,
mint téged itt.
A költőt is ez a vég várja:
zúg életének óceánja,
fülel a bölcs tanok szavára,
s nem jegyzi meg,
aztán orkán, hab sújt reája,
és elsüllyed.
E vég a szenvedőnek vége,
kit megrokkant kínja, reménye,
s eljut a romlás peremére,
ártatlanul,
aztán nem vágyik, csak az égbe,
s a mélybe hull.
Ki könnyet ontasz e virágra,
rád is e vég vár nemsokára,
a Pusztulás ekevasára
kerülsz hamar:
aztán rád omlik a barázda
és eltakar.
🌸
🌸
