Szelek Hava
Az esztendők nagykönyvében a színpompás tavaszhoz lapozott a Teremtő.
Zsendül a világ. Újul. Újít. Biztat. Mosolyog. Késztet.
Túljár az eszünkön az Április.
Hol esőt küld, mindent lemosót,
már nem kellőt, hol napsugarakat, a föld belvíz-verejtékű homlokát megtörlőt.
Elengedi a szelet a mindeneket bejárót.
Hintáztatja az a még csupasz ágak madár fészkeit, megsimogatja a kotló vadgalambokat.
Leereszkedik azután a földre, és pipiskedve lépked a fűvek hegyén.
Sorra keltegeti a hétalvókat, a fákat, a virágokat.
Nyitogatják is nyomban rügy-szemüket, és hálából nekiadják illatukat.
Elszalad velük, hogy bőkezűen szétosztogassa.
Összekócolja az útjába kerülő asszonyok, lányok haját, incselkedik velük.
Megpihen kicsit egy sárga nárciszon és kacsingatva csókot küldöz
a kék nefelejcsnek meg a tulipánnak.
Mesélne is, de hallgat inkább, mert zendül a madár dal.
Füttyöget a szép-nótájú sárgarigó, ráfelel a rivális, a fuvola szavú fekete.
Belelotyognak, kiabálnak a verebek. Hol vannak a cinegék, hogy leintsék őket?
Méhek imádkoznak az ezer, apró, öt szirmú, fehér virággal díszített kökény-kápolnákban,
a rózsaszínnel, halványlilával, fehérrel ékesített dísz - és gyümölcsfa-templomokban.
Tetőtől talpig aranyban áll a som és az aranyeső.
A szőlővesszőkön, a gyümölcsfákon, a rózsa bokrokon csattog a metszőolló.
Remény bomlik az ágak hegyén.
Hatalmas a kék ég. Szelek hava széles mosolyú. Felhő-gond nélküli.
Olykor már megizzasztó. Végtelennek tűnik a tavasz.
Látod. Érzed. Gondolod.
De ne feledd: jön még a nyár, az ősz, a tél, s ha megéred, megtudod,
hogy egyszer csak megfakul minden érdem.
Akkor jössz rá, amikor kitörlöd a szemedből a belefújt tavaszi, nyári és őszi port,
vagy a csalóka mámort.
Várj tavasz.
Szelek hava, várj!
Látni is engedj!
Az esztendők nagykönyvében a színpompás tavaszhoz lapozott a Teremtő.
Zsendül a világ. Újul. Újít. Biztat. Mosolyog. Késztet.
Túljár az eszünkön az Április.
Hol esőt küld, mindent lemosót,
már nem kellőt, hol napsugarakat, a föld belvíz-verejtékű homlokát megtörlőt.
Elengedi a szelet a mindeneket bejárót.
Hintáztatja az a még csupasz ágak madár fészkeit, megsimogatja a kotló vadgalambokat.
Leereszkedik azután a földre, és pipiskedve lépked a fűvek hegyén.
Sorra keltegeti a hétalvókat, a fákat, a virágokat.
Nyitogatják is nyomban rügy-szemüket, és hálából nekiadják illatukat.
Elszalad velük, hogy bőkezűen szétosztogassa.
Összekócolja az útjába kerülő asszonyok, lányok haját, incselkedik velük.
Megpihen kicsit egy sárga nárciszon és kacsingatva csókot küldöz
a kék nefelejcsnek meg a tulipánnak.
Mesélne is, de hallgat inkább, mert zendül a madár dal.
Füttyöget a szép-nótájú sárgarigó, ráfelel a rivális, a fuvola szavú fekete.
Belelotyognak, kiabálnak a verebek. Hol vannak a cinegék, hogy leintsék őket?
Méhek imádkoznak az ezer, apró, öt szirmú, fehér virággal díszített kökény-kápolnákban,
a rózsaszínnel, halványlilával, fehérrel ékesített dísz - és gyümölcsfa-templomokban.
Tetőtől talpig aranyban áll a som és az aranyeső.
A szőlővesszőkön, a gyümölcsfákon, a rózsa bokrokon csattog a metszőolló.
Remény bomlik az ágak hegyén.
Hatalmas a kék ég. Szelek hava széles mosolyú. Felhő-gond nélküli.
Olykor már megizzasztó. Végtelennek tűnik a tavasz.
Látod. Érzed. Gondolod.
De ne feledd: jön még a nyár, az ősz, a tél, s ha megéred, megtudod,
hogy egyszer csak megfakul minden érdem.
Akkor jössz rá, amikor kitörlöd a szemedből a belefújt tavaszi, nyári és őszi port,
vagy a csalóka mámort.
Várj tavasz.
Szelek hava, várj!
Látni is engedj!
| Április.pdf |
