🌸
Petőfi Sándor
VÁNDOR LEGÉNY
Hogyha üres az embernek
Zsebje: üres a has is.
Zsebem üres, ennélfogva
Üres az én hasam is.
Tennap ettem utójára,
Az igaz, hogy keveset,
No de semmi! van elég, ki
Én helyettem is evett.
S holnap ujra nap lesz, akkor
Ehetem majd... ha lesz mit.
Addig reménység-anyámnak
Szívom édes emleit.
Hasam üres, de helyette
Teli vannak szemeim,
Megtöltötték a hidegtől
Kiszorított könnyeim.
És ez jó, hogy ily hideg van,
Legalább sietnem kell,
S így a csárdát, mely még messze,
Szaporábban érem el.
Gyi, te fakó, gyi, te szürke,
Gyi, két lábam, fussatok!...
Milyen áldott két csikó ez,
Egyik sem kér abrakot.
Egyik fakó, másik szürke,
Mert nadrágom két darab,
Egyik szárát úgy toldottam
A másikhoz a minap.
Volt nekem jó új ruhám is,
Volt nekem szép uj ruhám;
De kimélni kell az újat...
Hogy ne kopjék, eladám.
S hogy kijátsszam a haramját,
Ki megállit, meglehet:
A legelső kocsmárosnak
Általadtam pénzemet.
Most amely'k zsivány nálam csak
Egy fillére is akad,
Díjul annak én azonnal
Fizetek száz aranyat.
Nincs zsivány, de a helyett a
Szél kutatja zsebemet.
Szél barátom, ne kutyálkodj,
Megütöm a kezedet.
Tréfa, ami tréfa, de ez
Kriminális egy idő,
Összeesküdt ellenem ma
Szél, hidegség, hó, eső.
Az az egyetlen szerencsém,
Hogy mezítláb útazom,
Telemenne vízzel, sárral
A csizmám e rossz uton.
Gúnykacaj gyanánt süvöltöz
Fölöttem a fergeteg.
Hadd gunyoljon! rajta egykor
Én is jókat nevetek.
Ád az isten egy kis műhelyt,
Ád az isten majd nekem,
Benne lesz meleg kandallóm,
Feleségem, gyermekem...
Ott ha a szél, e cudar szél
Ablakomnál megjelen:
Olyat kacagok szemébe,
Hogy megpukkad mérgiben!
Szatmár, 1847. Augusztus
VÁNDOR LEGÉNY
Hogyha üres az embernek
Zsebje: üres a has is.
Zsebem üres, ennélfogva
Üres az én hasam is.
Tennap ettem utójára,
Az igaz, hogy keveset,
No de semmi! van elég, ki
Én helyettem is evett.
S holnap ujra nap lesz, akkor
Ehetem majd... ha lesz mit.
Addig reménység-anyámnak
Szívom édes emleit.
Hasam üres, de helyette
Teli vannak szemeim,
Megtöltötték a hidegtől
Kiszorított könnyeim.
És ez jó, hogy ily hideg van,
Legalább sietnem kell,
S így a csárdát, mely még messze,
Szaporábban érem el.
Gyi, te fakó, gyi, te szürke,
Gyi, két lábam, fussatok!...
Milyen áldott két csikó ez,
Egyik sem kér abrakot.
Egyik fakó, másik szürke,
Mert nadrágom két darab,
Egyik szárát úgy toldottam
A másikhoz a minap.
Volt nekem jó új ruhám is,
Volt nekem szép uj ruhám;
De kimélni kell az újat...
Hogy ne kopjék, eladám.
S hogy kijátsszam a haramját,
Ki megállit, meglehet:
A legelső kocsmárosnak
Általadtam pénzemet.
Most amely'k zsivány nálam csak
Egy fillére is akad,
Díjul annak én azonnal
Fizetek száz aranyat.
Nincs zsivány, de a helyett a
Szél kutatja zsebemet.
Szél barátom, ne kutyálkodj,
Megütöm a kezedet.
Tréfa, ami tréfa, de ez
Kriminális egy idő,
Összeesküdt ellenem ma
Szél, hidegség, hó, eső.
Az az egyetlen szerencsém,
Hogy mezítláb útazom,
Telemenne vízzel, sárral
A csizmám e rossz uton.
Gúnykacaj gyanánt süvöltöz
Fölöttem a fergeteg.
Hadd gunyoljon! rajta egykor
Én is jókat nevetek.
Ád az isten egy kis műhelyt,
Ád az isten majd nekem,
Benne lesz meleg kandallóm,
Feleségem, gyermekem...
Ott ha a szél, e cudar szél
Ablakomnál megjelen:
Olyat kacagok szemébe,
Hogy megpukkad mérgiben!
Szatmár, 1847. Augusztus
🌸
🌸
🌸
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. A szegény asszonynak volt két fiacskája. Igen szerette az asszony, dédelgette őket, egyiket jobban, mint a másikat. Mire már oda nevelkedtek volna, hogy legénysorba számítódtak, azt mondja a nagyobbiknak a szegény asszony:
- Hallod-e, édes fiam! Elmehetnél világot próbálni, hiszen benne vagy már az időben. Hátha valami szerencsével jársz.
- Nem bánom, édesanyám. Süssön kend hamuban pogácsát, aztán elindulok.
Meg is tette az asszony.
Sütött pogácsát, aztán a fiú el is indult. Ment, mendegélt, hát ahogy beért egy nagy erdőbe, uram, teremtőm, mit talált, mint egy oroszlánvermet. Egy kicsit megfélemlett a fiú, de azt gondolta: "Ej, mégis csak bemegyek, aztán szétnézek."
Avval bement az oroszlánverembe, hát úgy lehasalt előtte mind az oroszlán, hogy szinte kezes bárányok lettek. Nem bántották a fiút, mert, mondjuk meg az igazat, igen jó fiúcska volt.
Ő maga is meghúzódott egy sarokban, aztán megaludt ott azon az éjszakán.
Másnap reggel, ahogy indulna útnak , azt mondja a legvénebbik oroszlán neki:
- Hallod-e, jó barát, várj egy kicsit, ne menj el!
- No, még ilyet! Hát te emberi hangon tudsz beszélni?
- Azon hát. Itt van a fülemből egy kis szőrszál, neked adom, tedd el emlékbe. De jól őrizd, mert szükséged lehet rá!
Elbúcsúzott a fiú a oroszlánoktól, aztán indult tovább. Alighogy kiért az erdőből, egy nagy mocsár, lápféle, nádas, sásas áll előtte.
- Uram, teremtőm, most már hova menjek, merre menjek?!
Forgolódik maga körül, előtte is, mögötte is mocsár van. Megállt a fiú, gondolkozott egy kicsit. Eszébe jutott, hogy az oroszlán adott neki egy szőrszálat. Azt mondja:
- No, nem is gondoltam, hogy ilyen hamar szükség lesz rá. De azért csak próbáljuk ki!
Ahogy kiveszi a szőrszálat a zsebéből, az abban a pillanatban olyan kék lángnak vált, amilyet ő még soha nem látott. Maga se akart hinni a szemének. Ki is ugrott mindjárt a kezéből, aztán hozzáfogott előtte menni. Úgy felszárította végig a mocsarat, hogy száraz lábbal mehetett át a fiú. Mikor átért a túlsó oldalra, újra visszaugrott a tenyerébe a szőrszál.
A fiú meg eltette a zsebébe, aztán ment tovább. Ment, mendegélt, beért megint egy másik igen-igen nagy erdőbe. Ott olyan sötétség volt, hogy bizony már ő maga se tudta, jobbra menjen-e, vagy balra. Ahogy nézeget körül, forgolódik, meglát egy kis fényességet. Gondolta magában: "Elindulok ennek a fényességnek az irányába, majd meglátom, hova vezet."
El is indult, ment, mendegélt. De bizony ahogy haladt, a fényesség is úgy távolodott. Semmiféleképpen sem ért oda, ahol a fény volt. Úgy gondolta, majd csak nyomára jár, majd csak kivilágosodik. De bizony mennél tovább ment, annál sötétebb lett, a fény meg csak ott tündökölt előtte. Ahogy megy, mendegél, hát egyszer mit vesz észre? Se jobbra, se balra nem tud mozdulni. Nagy őrsziklák közé került. Siránkozik magában:
- Jaj, istenem, teremtőm, hát most mitévő legyek, merre menjek? Se a fényt nem látom tovább, se jobbra, se balra, fordulni nem tudok, összezárult körülöttem a szikla.
Akkor valami hangot hallott:
- Kérdezz meg engem!
- Ki beszél hozzám?
Akkor jutott eszébe, hogy ez nem lehet más, minta zsebébe tett szőrszál. Hamar elővette, s lássatok csodát: az hatalmas nagy fejszének változott. Az a fejsze meg úgy kezdte kétoldalt vagdalni a sziklát, hogy a fiúnak még a hajszála se görbült, mehetett nyugodtan az úton. Mikor kiért a szikla közül, maga sem tudta, hol van. Gyönyörű virágoskertbe ért, aranycsengők csengettyűztek körülötte. A fejsze megfordult, visszaugrott a fiú tenyerébe, visszaváltozott a gyönyörűséges szép nagy kertnek a közepébe. Olyan virágokat még soha életében nem látott, mint amilyenek ott virítottak.
" Én még ilyen csoda virágokat sose láttam - gondolta magában -, de meg is szagolom, ugyan milyen lehet az illatuk?"
Ahogy szagolni akarta, egy szép kis béka bújt ki a virág alól, és megszólalt:
- Adj' isten jó napot, vándorlegény! Merről, honnan kerültél ide?
A fiú csak nézett magán körül: vajon ki szólította meg őt? Ahogy megpillantotta a kis békát, mindjárt a tenyerére vette, simogatni kezdte. Azt mondja a kis béka:
- No, amiért megsimogattál, gyere, adok neked egy szál virágot.
Hamar le is törte a kis béka a virágot, odaadta a fiúnak. A fiú meg a kalapjába tette. Úgy gondolta, most már nem vándorol egyedül, ez lesz az ő útitársa. Indult volna tovább, de megint megszólította a kis béka:
- Ne hagyj itt. Vándorlegény! Vigyél magaddal! Olyan hűtlen vagy hozzám, pedig igen jó volna egy kicsit vándorolni!
- Jaj, te szelíd kis béka, hát ugyan hová vigyelek, merre vigyelek én téged?
- Arra vigyél, amerre te mégy.
Nem tudott a fiú ellenállni. Zsebébe tette a szőrszál mellé a kis békát, avval elindult megint. Ment, mendegélt, egyszer elért újra egy nagy erdőbe. Talált ott egy kis házacskát.
- No - azt mondja -, éjszakára bemegyünk ide, megpihenünk, meghálunk.
Benyitotta a fiú az ajtót, hát kit talált ott, mint egy öregasszonyt.
- Adj' isten jó estét, édes öreganyám! - köszöntötte tisztességgel.
- Adj' neked is, édes fiam! Mi járatban vagy erre, a madár se jár?
- Szerencsét jöttem próbálni, öreganyám.
- Nohát, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert másképp a kutya itta volna meg a véredet. No de amiért ilyen szépen megszólítottál, ülj az asztalhoz, adok neked jó vacsorát.
Nem mondatta magának kétszer a fiú, hamar asztalhoz ült. Az öreganyó elővett egy nagy tálat, abból adott neki aludttejet. Ahogy hozzáfog a fiú az evéshez, megmoccan a kis béka a zsebében, és azt mondja:
- Éhes vagyok, éhes vagyok, éhes vagyok!
Háromszor is elmondta egymás után. Nem tudott mit tenni a szegény fiú, mint hogy az aludttejet beeresztgette a zsebébe a kis békának, mondván:
- No, ha éhes vagy, hát egyél.
Mikor megette a fiú az aludttejet, megszólalt megint az öreganyó:
- No, édes fiam, tudom, fáradt is vagy, álmos is vagy, vetek neked ágyat.
- Ha megvetné, öreganyám, megköszönném szépen.
- Jól van, édes fiam.
Fogta magát az öregasszony, megvetette az ágyat, a fiú lefeküdt. Alig szunyókált el, hirtelen felriadt. Mozdulna, de nem tud. Úgy érezte, mintha nem egyedül feküdne az ágyon. Tapogat maga körül, hát valaki fekszik mellette.
- Ejha!
Sötét volt, kezdett félni a fiú, hogy talán az öregasszony bújt mellé.
- Mit tegyek, istenem, teremtőm? Ki fekszik itt mellettem?
Eszébe jutott az oroszlánszőr. Hamar kikapta a zsebéből, aztán megfordította háromszor. Rögtön egy mécsessé vált a kezében. Végig világítja az ágyat, hát látja, hogy nem is az öregasszony feküdt mellette, hanem egy gyönyörűséges szép, aranyhajú lány.
- Ejha! Hát te honnan kerültél ide?
De a lány gyorsan befogta a fiúnak a száját, úgy súgta neki:
- Egyet se szólj, csendben légy, hallgass! Várd ki a végét.
Nem is szólt a fiú többet, majd sokára el is aludt nagy örömmel, hogy őmellette egy aranyhajú lány fekszik. De még álmában is azon gondolkozott, hogy mi lesz reggel, hátha nem is igaz ez, csak álmodja.
No, majd aztán reggel felé, amikor a fiú kinyitja a szemét, tapogat maga körül, keresget, de bizony nem volt mellette senki. Azt mondja:
- Ej, hát biztosan álmodtam az egészet.
Avval nyúl a zsebébe, hát ott volt a kis béka meg a szőrszál. Belenyugodott, hogy csak álmodta a lányt, nem is szólt az öregasszonynak róla semmit. Majd aztán reggel azt mondja a fiú:
- No de most már el is mennék, édes öreganyám.
- Ne menj csak te el sehová! Megalhatol még itt egy-két éjszakát. Ilyen hosszú vándorút után kell a pihenés. Meg volna egy kérésem is hozzád. Látod, szegény, szerencsétlen öregasszony vagyok, aztán fám egy szál sincs a tűzre. Rám jön a nagy tél, nem fogok tudni mivel fűteni. Kimehetnél az erdőre, vághatnál egy kis fát nekem. Vagy pedig szedegethetnél egy kis rőzsét.
A fiú megígérte:
- Nem bánom, öreganyám, maradok még egy nap, készítek magának egy kis téli tüzelőt.
Kiment a fiú az erdőbe, hozzáfogott vagdalni a fát. De csodák csodája, ami forgács a fából kiesett, az mind arannyá változott.
"Ez már több a soknál - gondolja a fiú -, ez már nem álom, hanem vaólság." De azért csak dolgozott tovább. Mire négy fát kivágott, volt neki egy kosár aranya.
- No, most mit tegyek evvel a forgáccsal? - töprengett.
Megszólal a zsebében a kis béka:
- Vidd el az öreganyónak, és mondd, hogy behoztad a forgácsot a tűzre.
A fiú úgy is cselekedett. Azt mondja az anyónak:
- No, öreganyám, fát vágtam elegendőt, rakásba is raktam, ezt a forgácsot meg behoztam öreganyónak, hogy tüzeljen vele.
Nézi az öregasszony, egyszer csak megszólal:
- Ejha! Hát téged meg ki küldött ide? Hiszen ez nem forgács, hanem minden darabja színarany. No, édes fiam, most már tudom, hogy téged a véletlen szerencse vezetett hozzám. Terád várok már igen régen.
- Énrám, édes öreganyám? Hiszen azt se tudta, hogy a világon vagyok!
- Megálmodtam én azt, édes fiam, még tizennyolc éves koromban.
- Akkor mondja meg nekem, édes öreganyám, hogy mire fog változni az életem sora.
- Várj, édes fiam, mindennek eljön az ideje!
No, vacsorára már nem aludttejet adott a fiúnak, hanem tizenkét pulykát rántott ki neki. Jóllakott a fiú, de néha-néha azért a zsebbe is lökött a kis békának. Végül az öregasszony ágyat vetett. Most selyempaplannal takarta be a fiút. Az el is aludt hamar, gondolta, majd újra jelentkezni fog az álma. Az öregasszony ébresztette fel. Azt mondja neki:
- Ébredj, édes fiam, hiszen már így is többet aludtál a kelleténél.
Felugrik a fiú, keresi a békát, hát a zsebében nincsen semmi. Hű, megvakarta ám a fejét, aztán így szólt:
- Édes öreganyám, baj van!
- Mi baj lehet, édes fiam?
Ekkor a fiú elmondta a titkát az öregasszonynak. Azt mondja az öregasszony:
- Jól tetted, fiam, hogy elmondtad, kár lett volna tagadni. De ha már így van, én is elmondom neked a titkomat.
Kiment a fiú az öreganyóval.
- No - azt mondja -, nézz széjjel, mit látsz?
Néz a fiú jobbra, is, balra is, de nem látott semmit.
- No, ha nem látsz semmit, akkor eredj be, aludj még egyet!
Be is ment a fiú, lefeküdt, de bizony aludni nem tudott. Bántotta, hova is tűnhetett el a kis béka.
Megint szól az öregasszony:
- Gyere ki, édes fiam, nézzél széjjel, mit látsz?
Néz a fiú jobbra is, balra is, előre is, hátra is, hát uram, teremtőm, ahogy az égre emeli szemét, látja, hogy az a gyönyörűséges szép csipkerózsaszál, amit a kis béka adott neki, a levegőben repül.
- Jaj, istenem - kiáltott föl -, hiszen az a rózsa az enyém!
- Látod, fiam? Erre vártam én. Tiéd az a szál rózsa:
- Az enyém öreganyám.
- Hát azt bizony elhagytad favágás közben.
- Igen, öreganyám, aztán el is feledkeztem róla.
- De várj csak, nézz még egy kicsit széjjel!
- Jaj, öreganyám, mit látok?! Azokat az oroszlánokat, amelyekkel vándorlásom elején találkoztam! Azok adták nekem ezt a szőrszálat.
- Látod, édes fiam, erről se beszéltél, pedig ez volt az első jel.
Ekkorra oda is értek az oroszlánok. Mikor meglátták a fiút, mindegyik térdet hajtott előtte. Aztán bementek a palotába, mert az öregasszony kunyhója helyén egy gyönyörűséges szép palota állott. Ahogy beléptek, a fiúnak eszébe jutott a kis béka. Azt mondja:
- Ez eddig rendben lenne, de hol a kis béka? Öreganyám, a kis béka még nem jelentkezett.
- Várjál sorsára, édes fiam. Megvan a rózsád?
- Azt sem tudom, hol van, öreganyám!
- No, csak nyúljál a kalapodba, ahonnan elhagytad, az ugyanott van.
Avval benyúl a fiú a kalapjába, kiveszi a szál piros rózsát, megszagolja. Erre meghajtja a fejét a rózsa, és azt mondja neki:
- Csókolj meg, vándorlegény!
Megcsókolta a fiú a rózsát, hát látja, hogy a rózsa közepében ott van a kis béka.
- No - azt mondja -, csakhogy te is megvagy végre!
Ekkor megszólal a zsebében a szőrszál:
- Édes gazdám, énrólam elfeledkeztél?
Benyúl a zsebébe a fiú, kiveszi a szőrszálat, azt mondja:
- No, teveled mit csináljak?
Megsimogatta háromszor, hát abban a pillanatban leugrott a tenyeréről a szőrszál, s egy jóképű szolgalegény vált belőle. Meghajolta fiú előtt, s így szólt:
- Mit parancsolsz, édes gazdám? Minden parancsodat teljesítem!
Ahogy körülnézett, már mind körülötte álltak az oroszlánok, már mind a szolgája volt. A legidősebb oroszlán csak várt. Ekkor azt mondja a fiú:
- De hát hol vagyok? Hova kerültem? Téged kérdezlek meg, kis béka, hiszen te vagy nekem a legkedvesebb útitársam.
Megszólalt a kis béka:
- No, hisz engem kérdezhetsz. Elfeledkeztél rólam, elhagytál.
- Hogy hagytalak volna, hisz' téged kerestelek!
- Azaz egy szál piros rózsa a hajam szála volt. Azt elhagytad. Ezért még meglakolsz.
- Ne bánts engem, kis béka!
- Nem bántlak, ha egyszer-kétszer megcsókolsz.
- Téged?
- Nem is a váci püspököt! Ha szeretsz, akkor igazán megcsókolhatsz.
Nem volt mit tenni. Hogy megengesztelődjön a béka, megcsókolta kétszer-háromszor. Azon vette magát észre, hogy nem is a kis békát csókolgatja, hanem egy gyönyörűséges szép, aranyhajú királykisasszonyt. De már ekkor egy hatalmas királyi trón előtt állt.
Hol az öregasszony? Hát bizony az öregasszony a trónon ült. A legöregebb oroszlán nem volt más, mint a király. Az a gyönyörűséges szép lányka meg az egyetlen lánykájuk volt. Volt még nekik egy fiacskájuk, de hogy hova lett, azt még ők sem tudták. Elmondták a történetét a fiúnak:
- Édes fiam, nemcsak ez az egy gyermekünk volt nekünk. Volt egy fiunk is, de egy gonosz boszorkány elrabolta. Akármerre keressük, a nyomát sem találjuk. Nincs, senki, aki tudna róla.
Hej, megvakarja a fiú a fejét, aztán azt mondja:
- Ejnye no, felséges királyom, én tudok a kisfiú létezéséről!
- Komolyan mondod? Akkor téged csakugyan a véletlen szerencse küldött ide. Ugyan hol van, mondd!
Azt mondja a fiú:
- Felséges királyom, én ezt csak úgy mondom el, ha az édesanyámnak semmi bántódása nem lesz.
- Nonono, édes fiam, csak nem a te édesanyád a boszorkány!
- Nem, felséges királyatyám, az én édesanyám a jóságok jósága.
- Hát akkor mondjad már, hogy került hozzátok a fiam?
- Úgy, hogy egyszer édesanyám elment rőzsét szedni, és egy csepp pólyás gyereket talált a fű között.
- Kis pólyás gyereket?
- Azt.
- Akkor az nem lehet más, mint az én kis fiacskám. A gonosz boszorkány ellopta.
- Nem, édes öreganyám. Egy nagy sas ejtette ki a karmai közül a fiúcskát, aztán édesanyám hazahozta, felnevelte. Nekem is azért kellett eljönni vándorolni, hogy a kisöcsémnek meglegyen a betevő falatja.
A király úgy megörült, hogy az eszét is majdnem elvesztette a nagy örömtől. Kiadta a szolgáknak a parancsba, hogy tizenkét lovas hintóba fogassanak, aztán induljanak rögtön a vándorlegény anyjához!
El is mentek. Elvitték a fiúcskát a palotába, aki már nem is volt olyan kicsi, már legénysorba számított. A fiú anyját is vitték magukkal. Mikor a palotába értek, azt mondja a király:
- No, édes fiam, jótett helyébe jót várj! Akarod-e a királykisasszonyt feleségül venni?
- Már hogyne akarnám, felséges királyom, mikor a haja szálát hosszú időn keresztül a kebelemben hordtam!
- Tudom, édes fiam. A haja szálát a kebeledben, őt meg a zsebedben. Adtál neki enni-inni, megsimogattad, megcsókolgattad. Látom a szeretedet, ezért adom hozzád feleségül.
Igen ám, de akkor már ott volt a királyfi is aki őt saját testvérének tartotta.
- Ejha, édes bátyám! Hát a testvér testvér ellen hogy tehet?
Azt mondja a fiú:
- Várjál, öcsém, magad sem tudod, ki a testvéred!
A királyfi elbátortalanodott.
- Hát most már vaólban magam sem tudom. De meg kell mondanom hogy nekem igen tetszik a királykisasszony.
Ekkor magához hívta az öreg királyné, s megmagyarázta neki:
- Édes fiam, nekem a királykisasszony édestestvéred. De ha már annyira szeretnél te is megházasodni, akkor segítek rajtad.
Azzal lehajolt a királyné a földre, és rajzolt egy gyönyörűséges szép lánykát. Hát abban a pillanatban megelevenedett a rajz. Felugrott a gyönyörűséges szép királykisasszony. Akkor aztán megszólított a királyfit az öreg királyné:
- No, édes fiam, akarod ezt a királykisasszonyt feleségül venni?
- Már hogyne akarnám, felséges királyanyám!
Így aztán csaptak nagy kettős lakodalmat, de olyat, hogy a szegény asszony még most is a királyi palotában táncol, ha azóta el nem fáradt. A fiatalok meg még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Ennyi volt, mese volt.
(A hanganyag itt található: http://varazsbetu.hu/mesetar/a_szegeny_vandorlegeny)
- Hallod-e, édes fiam! Elmehetnél világot próbálni, hiszen benne vagy már az időben. Hátha valami szerencsével jársz.
- Nem bánom, édesanyám. Süssön kend hamuban pogácsát, aztán elindulok.
Meg is tette az asszony.
Sütött pogácsát, aztán a fiú el is indult. Ment, mendegélt, hát ahogy beért egy nagy erdőbe, uram, teremtőm, mit talált, mint egy oroszlánvermet. Egy kicsit megfélemlett a fiú, de azt gondolta: "Ej, mégis csak bemegyek, aztán szétnézek."
Avval bement az oroszlánverembe, hát úgy lehasalt előtte mind az oroszlán, hogy szinte kezes bárányok lettek. Nem bántották a fiút, mert, mondjuk meg az igazat, igen jó fiúcska volt.
Ő maga is meghúzódott egy sarokban, aztán megaludt ott azon az éjszakán.
Másnap reggel, ahogy indulna útnak , azt mondja a legvénebbik oroszlán neki:
- Hallod-e, jó barát, várj egy kicsit, ne menj el!
- No, még ilyet! Hát te emberi hangon tudsz beszélni?
- Azon hát. Itt van a fülemből egy kis szőrszál, neked adom, tedd el emlékbe. De jól őrizd, mert szükséged lehet rá!
Elbúcsúzott a fiú a oroszlánoktól, aztán indult tovább. Alighogy kiért az erdőből, egy nagy mocsár, lápféle, nádas, sásas áll előtte.
- Uram, teremtőm, most már hova menjek, merre menjek?!
Forgolódik maga körül, előtte is, mögötte is mocsár van. Megállt a fiú, gondolkozott egy kicsit. Eszébe jutott, hogy az oroszlán adott neki egy szőrszálat. Azt mondja:
- No, nem is gondoltam, hogy ilyen hamar szükség lesz rá. De azért csak próbáljuk ki!
Ahogy kiveszi a szőrszálat a zsebéből, az abban a pillanatban olyan kék lángnak vált, amilyet ő még soha nem látott. Maga se akart hinni a szemének. Ki is ugrott mindjárt a kezéből, aztán hozzáfogott előtte menni. Úgy felszárította végig a mocsarat, hogy száraz lábbal mehetett át a fiú. Mikor átért a túlsó oldalra, újra visszaugrott a tenyerébe a szőrszál.
A fiú meg eltette a zsebébe, aztán ment tovább. Ment, mendegélt, beért megint egy másik igen-igen nagy erdőbe. Ott olyan sötétség volt, hogy bizony már ő maga se tudta, jobbra menjen-e, vagy balra. Ahogy nézeget körül, forgolódik, meglát egy kis fényességet. Gondolta magában: "Elindulok ennek a fényességnek az irányába, majd meglátom, hova vezet."
El is indult, ment, mendegélt. De bizony ahogy haladt, a fényesség is úgy távolodott. Semmiféleképpen sem ért oda, ahol a fény volt. Úgy gondolta, majd csak nyomára jár, majd csak kivilágosodik. De bizony mennél tovább ment, annál sötétebb lett, a fény meg csak ott tündökölt előtte. Ahogy megy, mendegél, hát egyszer mit vesz észre? Se jobbra, se balra nem tud mozdulni. Nagy őrsziklák közé került. Siránkozik magában:
- Jaj, istenem, teremtőm, hát most mitévő legyek, merre menjek? Se a fényt nem látom tovább, se jobbra, se balra, fordulni nem tudok, összezárult körülöttem a szikla.
Akkor valami hangot hallott:
- Kérdezz meg engem!
- Ki beszél hozzám?
Akkor jutott eszébe, hogy ez nem lehet más, minta zsebébe tett szőrszál. Hamar elővette, s lássatok csodát: az hatalmas nagy fejszének változott. Az a fejsze meg úgy kezdte kétoldalt vagdalni a sziklát, hogy a fiúnak még a hajszála se görbült, mehetett nyugodtan az úton. Mikor kiért a szikla közül, maga sem tudta, hol van. Gyönyörű virágoskertbe ért, aranycsengők csengettyűztek körülötte. A fejsze megfordult, visszaugrott a fiú tenyerébe, visszaváltozott a gyönyörűséges szép nagy kertnek a közepébe. Olyan virágokat még soha életében nem látott, mint amilyenek ott virítottak.
" Én még ilyen csoda virágokat sose láttam - gondolta magában -, de meg is szagolom, ugyan milyen lehet az illatuk?"
Ahogy szagolni akarta, egy szép kis béka bújt ki a virág alól, és megszólalt:
- Adj' isten jó napot, vándorlegény! Merről, honnan kerültél ide?
A fiú csak nézett magán körül: vajon ki szólította meg őt? Ahogy megpillantotta a kis békát, mindjárt a tenyerére vette, simogatni kezdte. Azt mondja a kis béka:
- No, amiért megsimogattál, gyere, adok neked egy szál virágot.
Hamar le is törte a kis béka a virágot, odaadta a fiúnak. A fiú meg a kalapjába tette. Úgy gondolta, most már nem vándorol egyedül, ez lesz az ő útitársa. Indult volna tovább, de megint megszólította a kis béka:
- Ne hagyj itt. Vándorlegény! Vigyél magaddal! Olyan hűtlen vagy hozzám, pedig igen jó volna egy kicsit vándorolni!
- Jaj, te szelíd kis béka, hát ugyan hová vigyelek, merre vigyelek én téged?
- Arra vigyél, amerre te mégy.
Nem tudott a fiú ellenállni. Zsebébe tette a szőrszál mellé a kis békát, avval elindult megint. Ment, mendegélt, egyszer elért újra egy nagy erdőbe. Talált ott egy kis házacskát.
- No - azt mondja -, éjszakára bemegyünk ide, megpihenünk, meghálunk.
Benyitotta a fiú az ajtót, hát kit talált ott, mint egy öregasszonyt.
- Adj' isten jó estét, édes öreganyám! - köszöntötte tisztességgel.
- Adj' neked is, édes fiam! Mi járatban vagy erre, a madár se jár?
- Szerencsét jöttem próbálni, öreganyám.
- Nohát, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert másképp a kutya itta volna meg a véredet. No de amiért ilyen szépen megszólítottál, ülj az asztalhoz, adok neked jó vacsorát.
Nem mondatta magának kétszer a fiú, hamar asztalhoz ült. Az öreganyó elővett egy nagy tálat, abból adott neki aludttejet. Ahogy hozzáfog a fiú az evéshez, megmoccan a kis béka a zsebében, és azt mondja:
- Éhes vagyok, éhes vagyok, éhes vagyok!
Háromszor is elmondta egymás után. Nem tudott mit tenni a szegény fiú, mint hogy az aludttejet beeresztgette a zsebébe a kis békának, mondván:
- No, ha éhes vagy, hát egyél.
Mikor megette a fiú az aludttejet, megszólalt megint az öreganyó:
- No, édes fiam, tudom, fáradt is vagy, álmos is vagy, vetek neked ágyat.
- Ha megvetné, öreganyám, megköszönném szépen.
- Jól van, édes fiam.
Fogta magát az öregasszony, megvetette az ágyat, a fiú lefeküdt. Alig szunyókált el, hirtelen felriadt. Mozdulna, de nem tud. Úgy érezte, mintha nem egyedül feküdne az ágyon. Tapogat maga körül, hát valaki fekszik mellette.
- Ejha!
Sötét volt, kezdett félni a fiú, hogy talán az öregasszony bújt mellé.
- Mit tegyek, istenem, teremtőm? Ki fekszik itt mellettem?
Eszébe jutott az oroszlánszőr. Hamar kikapta a zsebéből, aztán megfordította háromszor. Rögtön egy mécsessé vált a kezében. Végig világítja az ágyat, hát látja, hogy nem is az öregasszony feküdt mellette, hanem egy gyönyörűséges szép, aranyhajú lány.
- Ejha! Hát te honnan kerültél ide?
De a lány gyorsan befogta a fiúnak a száját, úgy súgta neki:
- Egyet se szólj, csendben légy, hallgass! Várd ki a végét.
Nem is szólt a fiú többet, majd sokára el is aludt nagy örömmel, hogy őmellette egy aranyhajú lány fekszik. De még álmában is azon gondolkozott, hogy mi lesz reggel, hátha nem is igaz ez, csak álmodja.
No, majd aztán reggel felé, amikor a fiú kinyitja a szemét, tapogat maga körül, keresget, de bizony nem volt mellette senki. Azt mondja:
- Ej, hát biztosan álmodtam az egészet.
Avval nyúl a zsebébe, hát ott volt a kis béka meg a szőrszál. Belenyugodott, hogy csak álmodta a lányt, nem is szólt az öregasszonynak róla semmit. Majd aztán reggel azt mondja a fiú:
- No de most már el is mennék, édes öreganyám.
- Ne menj csak te el sehová! Megalhatol még itt egy-két éjszakát. Ilyen hosszú vándorút után kell a pihenés. Meg volna egy kérésem is hozzád. Látod, szegény, szerencsétlen öregasszony vagyok, aztán fám egy szál sincs a tűzre. Rám jön a nagy tél, nem fogok tudni mivel fűteni. Kimehetnél az erdőre, vághatnál egy kis fát nekem. Vagy pedig szedegethetnél egy kis rőzsét.
A fiú megígérte:
- Nem bánom, öreganyám, maradok még egy nap, készítek magának egy kis téli tüzelőt.
Kiment a fiú az erdőbe, hozzáfogott vagdalni a fát. De csodák csodája, ami forgács a fából kiesett, az mind arannyá változott.
"Ez már több a soknál - gondolja a fiú -, ez már nem álom, hanem vaólság." De azért csak dolgozott tovább. Mire négy fát kivágott, volt neki egy kosár aranya.
- No, most mit tegyek evvel a forgáccsal? - töprengett.
Megszólal a zsebében a kis béka:
- Vidd el az öreganyónak, és mondd, hogy behoztad a forgácsot a tűzre.
A fiú úgy is cselekedett. Azt mondja az anyónak:
- No, öreganyám, fát vágtam elegendőt, rakásba is raktam, ezt a forgácsot meg behoztam öreganyónak, hogy tüzeljen vele.
Nézi az öregasszony, egyszer csak megszólal:
- Ejha! Hát téged meg ki küldött ide? Hiszen ez nem forgács, hanem minden darabja színarany. No, édes fiam, most már tudom, hogy téged a véletlen szerencse vezetett hozzám. Terád várok már igen régen.
- Énrám, édes öreganyám? Hiszen azt se tudta, hogy a világon vagyok!
- Megálmodtam én azt, édes fiam, még tizennyolc éves koromban.
- Akkor mondja meg nekem, édes öreganyám, hogy mire fog változni az életem sora.
- Várj, édes fiam, mindennek eljön az ideje!
No, vacsorára már nem aludttejet adott a fiúnak, hanem tizenkét pulykát rántott ki neki. Jóllakott a fiú, de néha-néha azért a zsebbe is lökött a kis békának. Végül az öregasszony ágyat vetett. Most selyempaplannal takarta be a fiút. Az el is aludt hamar, gondolta, majd újra jelentkezni fog az álma. Az öregasszony ébresztette fel. Azt mondja neki:
- Ébredj, édes fiam, hiszen már így is többet aludtál a kelleténél.
Felugrik a fiú, keresi a békát, hát a zsebében nincsen semmi. Hű, megvakarta ám a fejét, aztán így szólt:
- Édes öreganyám, baj van!
- Mi baj lehet, édes fiam?
Ekkor a fiú elmondta a titkát az öregasszonynak. Azt mondja az öregasszony:
- Jól tetted, fiam, hogy elmondtad, kár lett volna tagadni. De ha már így van, én is elmondom neked a titkomat.
Kiment a fiú az öreganyóval.
- No - azt mondja -, nézz széjjel, mit látsz?
Néz a fiú jobbra, is, balra is, de nem látott semmit.
- No, ha nem látsz semmit, akkor eredj be, aludj még egyet!
Be is ment a fiú, lefeküdt, de bizony aludni nem tudott. Bántotta, hova is tűnhetett el a kis béka.
Megint szól az öregasszony:
- Gyere ki, édes fiam, nézzél széjjel, mit látsz?
Néz a fiú jobbra is, balra is, előre is, hátra is, hát uram, teremtőm, ahogy az égre emeli szemét, látja, hogy az a gyönyörűséges szép csipkerózsaszál, amit a kis béka adott neki, a levegőben repül.
- Jaj, istenem - kiáltott föl -, hiszen az a rózsa az enyém!
- Látod, fiam? Erre vártam én. Tiéd az a szál rózsa:
- Az enyém öreganyám.
- Hát azt bizony elhagytad favágás közben.
- Igen, öreganyám, aztán el is feledkeztem róla.
- De várj csak, nézz még egy kicsit széjjel!
- Jaj, öreganyám, mit látok?! Azokat az oroszlánokat, amelyekkel vándorlásom elején találkoztam! Azok adták nekem ezt a szőrszálat.
- Látod, édes fiam, erről se beszéltél, pedig ez volt az első jel.
Ekkorra oda is értek az oroszlánok. Mikor meglátták a fiút, mindegyik térdet hajtott előtte. Aztán bementek a palotába, mert az öregasszony kunyhója helyén egy gyönyörűséges szép palota állott. Ahogy beléptek, a fiúnak eszébe jutott a kis béka. Azt mondja:
- Ez eddig rendben lenne, de hol a kis béka? Öreganyám, a kis béka még nem jelentkezett.
- Várjál sorsára, édes fiam. Megvan a rózsád?
- Azt sem tudom, hol van, öreganyám!
- No, csak nyúljál a kalapodba, ahonnan elhagytad, az ugyanott van.
Avval benyúl a fiú a kalapjába, kiveszi a szál piros rózsát, megszagolja. Erre meghajtja a fejét a rózsa, és azt mondja neki:
- Csókolj meg, vándorlegény!
Megcsókolta a fiú a rózsát, hát látja, hogy a rózsa közepében ott van a kis béka.
- No - azt mondja -, csakhogy te is megvagy végre!
Ekkor megszólal a zsebében a szőrszál:
- Édes gazdám, énrólam elfeledkeztél?
Benyúl a zsebébe a fiú, kiveszi a szőrszálat, azt mondja:
- No, teveled mit csináljak?
Megsimogatta háromszor, hát abban a pillanatban leugrott a tenyeréről a szőrszál, s egy jóképű szolgalegény vált belőle. Meghajolta fiú előtt, s így szólt:
- Mit parancsolsz, édes gazdám? Minden parancsodat teljesítem!
Ahogy körülnézett, már mind körülötte álltak az oroszlánok, már mind a szolgája volt. A legidősebb oroszlán csak várt. Ekkor azt mondja a fiú:
- De hát hol vagyok? Hova kerültem? Téged kérdezlek meg, kis béka, hiszen te vagy nekem a legkedvesebb útitársam.
Megszólalt a kis béka:
- No, hisz engem kérdezhetsz. Elfeledkeztél rólam, elhagytál.
- Hogy hagytalak volna, hisz' téged kerestelek!
- Azaz egy szál piros rózsa a hajam szála volt. Azt elhagytad. Ezért még meglakolsz.
- Ne bánts engem, kis béka!
- Nem bántlak, ha egyszer-kétszer megcsókolsz.
- Téged?
- Nem is a váci püspököt! Ha szeretsz, akkor igazán megcsókolhatsz.
Nem volt mit tenni. Hogy megengesztelődjön a béka, megcsókolta kétszer-háromszor. Azon vette magát észre, hogy nem is a kis békát csókolgatja, hanem egy gyönyörűséges szép, aranyhajú királykisasszonyt. De már ekkor egy hatalmas királyi trón előtt állt.
Hol az öregasszony? Hát bizony az öregasszony a trónon ült. A legöregebb oroszlán nem volt más, mint a király. Az a gyönyörűséges szép lányka meg az egyetlen lánykájuk volt. Volt még nekik egy fiacskájuk, de hogy hova lett, azt még ők sem tudták. Elmondták a történetét a fiúnak:
- Édes fiam, nemcsak ez az egy gyermekünk volt nekünk. Volt egy fiunk is, de egy gonosz boszorkány elrabolta. Akármerre keressük, a nyomát sem találjuk. Nincs, senki, aki tudna róla.
Hej, megvakarja a fiú a fejét, aztán azt mondja:
- Ejnye no, felséges királyom, én tudok a kisfiú létezéséről!
- Komolyan mondod? Akkor téged csakugyan a véletlen szerencse küldött ide. Ugyan hol van, mondd!
Azt mondja a fiú:
- Felséges királyom, én ezt csak úgy mondom el, ha az édesanyámnak semmi bántódása nem lesz.
- Nonono, édes fiam, csak nem a te édesanyád a boszorkány!
- Nem, felséges királyatyám, az én édesanyám a jóságok jósága.
- Hát akkor mondjad már, hogy került hozzátok a fiam?
- Úgy, hogy egyszer édesanyám elment rőzsét szedni, és egy csepp pólyás gyereket talált a fű között.
- Kis pólyás gyereket?
- Azt.
- Akkor az nem lehet más, mint az én kis fiacskám. A gonosz boszorkány ellopta.
- Nem, édes öreganyám. Egy nagy sas ejtette ki a karmai közül a fiúcskát, aztán édesanyám hazahozta, felnevelte. Nekem is azért kellett eljönni vándorolni, hogy a kisöcsémnek meglegyen a betevő falatja.
A király úgy megörült, hogy az eszét is majdnem elvesztette a nagy örömtől. Kiadta a szolgáknak a parancsba, hogy tizenkét lovas hintóba fogassanak, aztán induljanak rögtön a vándorlegény anyjához!
El is mentek. Elvitték a fiúcskát a palotába, aki már nem is volt olyan kicsi, már legénysorba számított. A fiú anyját is vitték magukkal. Mikor a palotába értek, azt mondja a király:
- No, édes fiam, jótett helyébe jót várj! Akarod-e a királykisasszonyt feleségül venni?
- Már hogyne akarnám, felséges királyom, mikor a haja szálát hosszú időn keresztül a kebelemben hordtam!
- Tudom, édes fiam. A haja szálát a kebeledben, őt meg a zsebedben. Adtál neki enni-inni, megsimogattad, megcsókolgattad. Látom a szeretedet, ezért adom hozzád feleségül.
Igen ám, de akkor már ott volt a királyfi is aki őt saját testvérének tartotta.
- Ejha, édes bátyám! Hát a testvér testvér ellen hogy tehet?
Azt mondja a fiú:
- Várjál, öcsém, magad sem tudod, ki a testvéred!
A királyfi elbátortalanodott.
- Hát most már vaólban magam sem tudom. De meg kell mondanom hogy nekem igen tetszik a királykisasszony.
Ekkor magához hívta az öreg királyné, s megmagyarázta neki:
- Édes fiam, nekem a királykisasszony édestestvéred. De ha már annyira szeretnél te is megházasodni, akkor segítek rajtad.
Azzal lehajolt a királyné a földre, és rajzolt egy gyönyörűséges szép lánykát. Hát abban a pillanatban megelevenedett a rajz. Felugrott a gyönyörűséges szép királykisasszony. Akkor aztán megszólított a királyfit az öreg királyné:
- No, édes fiam, akarod ezt a királykisasszonyt feleségül venni?
- Már hogyne akarnám, felséges királyanyám!
Így aztán csaptak nagy kettős lakodalmat, de olyat, hogy a szegény asszony még most is a királyi palotában táncol, ha azóta el nem fáradt. A fiatalok meg még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Ennyi volt, mese volt.
(A hanganyag itt található: http://varazsbetu.hu/mesetar/a_szegeny_vandorlegeny)
🌸
🌸
🌸
🌸
