TÁNCZOS KATALIN:
SZÍVEM UJJONGÁSA
http://lelek-elmelkedes.blogspot.com/p/blog-page.html
Fejem jótevőm keblére lehajtom,
Hogy halljam e szívtenger moraját.
Gyönyörbe merengek az ős csoda parton:
Hol az Isteni szó szelíd emberi jajba
Lágyan suhan át.
Szívem liliom kelyhét sosem rágja
Szomjas szívű vágy, bíborajkú szipoly.
Nem kínoz a vénség tűzdala, vádja.
Dalolásom nem veszi vércsesikoly.
Nyisd meg Jótevőm mélyét keblednek,
Érezze szívem hangod gyönyörét,
Mit mézel a földön sajgó lelkemnek,
Isten szerelemtől telt szívű ég.
Már hallom léptei kopogását.
Belőle zenél nekem a szeretet,
Isteni dal! Sosem hallja a mását,
Kinek útja önzéseken át vezetett.
Hallom: e dalban mint zokog Ádám,
Mint zeng bele Isten égi vigaszt;
Hogy hördül bűn gyönyörében a sátán,
Pokoli himnusza jajra riaszt.
Hallom egy vad orgiadal
Mint veri fel szelíd éjszaka csendjét;
Kén-fáklya mezőben üszök ravatal:
Jajgat a vér, a fájdalom, a veszteség,
Nincs mentség!
Hallok halk epedést, sóhajba fúló
Prófétakiáltást, sok jajt,
A messiási jövő sosem múló Lelki uralmát,
amely e büszke világot
Szelíd Isten igába kényszeríti majd.
Egyszer csak halkul a múlt, jövő szava szólal,
Hitvallók hite, lágy liliomdal,
Mennyre mosolygó vértanú-sóhaj
Borul e szívre szelíd hatalommal.
Hallom Jótevőm szíve verését,
Nincsen erőm elvenni fejem,
Nem csalogathat semmi dicsőség,
Sem tudomány, sem szűz szerelem,
Ha ez Isteni szív szelíd gyönyörét
Örökre-örökre dalolja nekem.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
NYUGTALANUL BOLYONGOK
Érzem, ma újra rengetegben
Töretlen utakon bolyongok.
Bozótok sűrűje tépi a kedvem,
És a szívem mosolysugár ruháját.
Semerre sincs taposva nyomdok.
Gondfák sötét tövén megállok.
Körülöttem rémek, éjsakálok
Üvöltenek vérre vágyakozva,
És vár hullaéhes száz hiéna,
Hogy hűlt szívem falatra fogja.
Ős életösztön rázza bennem
Halált riasztó vészharangját
Nem hallja senki szörnyű hangját.
Nincs hát a földön merre mennem?
Csak a fagyos pad jut nekem?
Kondul a lélek szava bennem,
A rengeteg remeg belé
Van még egy utam, én föld kivertje,
Fel az ég, Isten felé!
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
RAKD EL A VERSEMET
Tedd el a versemet, a fiókodba mélyen,
Ha talán szeretted is, tedd el, és felejtsd el,
Bocsáss meg nem bírok az ősi szenvedéllyel,
Rímeket csiszolok olykor gyermeki kedvvel.
De te, bár legszentebb érzelem, mely a fürge
Ügyeskedést hevíti csak, hogy mindenki lássa,
És ötvözött szavakat fon koszorúba fűzve
Az örök emberi lélek felmutatása:
Te nézd játék után mikor hétköznapok
Soroznak engem is be loholó katonának,
És mint a többi, én is a garasért szaladok
És olyan egyszerűen sír fel a lelkem te utánad.
Nézd meg csak egyszer a jó ember szíve tájét,
Amikor szavak híján fellendül a karja,
Amíg a boldogságodért rebegi az esti imáját
Csak szűköl, mint a kutya és az ég kapuját kaparja.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
EGYSZER ELJÖN A BÉKE
Futunk utánad, és te futsz előlünk, miként az árnyak
Pápaszemes komolykodással rólad beszélnek annyi bölcsek,
Víziókban prófétalelkek várják, hogy a mindent betöltsed.
Sötét jelenből vigasztalódni fehér, szelíd jövőben szállnak.
És te futsz előlünk, miként az árnyak.
Gyermek ajkak bölcső kacajjal öntudatlanul feléd köszönnek,
És, ha fölzavarja álmuk nyugalmát, visszajáró jajos kísértet,
Torz ajakkal, törött szívekkel, gyermekszemek érted esengenek.
Te hűlt közönnyel nézed a vágyak tűzén melegvő tiszta könnyet,
És nincs szavad a könnyözőnek.
Ifjú szívek, fészekre várók halk dalokkal neked könyörögnek,
Boldog jövőt, Istenszerelmet szűzi kézzel szőnek színesre,
Kacagva kezdenek munkába reggel, és mosolyogva köszöntik este
Az új reményt, mit ifjú tervek rájuk rogyott romja sem tört meg
És te biztatást nem adsz a meggyötörtnek.
Kihűlt tűzhelyek, család-romion kisírt szemekkel ülöngő lelkek,
Csapzott hajú, szakadt ruhájú, kivert szemű, agg szívű múltak,
Sors súly alatt görnyedt gerincfi, szegény halálra szomorultak,
Akik egykor vidám ajkakkal neked hozsannát énekeltek.
Kérdezik: mikor virul ki kerted?
Az elhagyott, a milliószor könnyel esengett ősi éden,
Hol egy beszédet ismerne mind, és emberszívek Istenszerelme
Az éggyűlölő jajban könyörgő szenvedéllyel birtokra kelve
Legyűrne minden ősi rosszat, és a jóság szent tengerében
Tisztulna minden földön és égen?
Ha majd ledől az ős kevélység eget kívánó szörnyű tornya,
Ha majd ledőlnek emberek között az elválasztó nagy falak,
És a mozgó ajkú szenvedélyek kihűlnek mind a szív alatt.
Ha véget ér a világ szerelme, és mámorba fullad halotti torja,
Ha a Lélek, az Ég szerelme riadóját belénk dalolja,
Ha majd mosolyog az Ég, és mi rája új szívünkkel visszamosolygunk,
E két mosoly szelíd beszéde.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
HIRDETEM!
(Jótevőmnek, megmentőmnek)
Hirdetem viharzenéjű hangon,
Egy nagyszerű ember Istenes szívét,
Ki földi kincsét egekre tárt kezével,
Ahova csak érzők lelke ér el
Istent rajongón mosolyogva önti szét.
Töltse be a hangom városok határát,
Messze mezőket, cifra palotát.
Szólok a szívekhez istenünk szívével,
Ki szent szerelmét epedve önti széjjel,
És gyújt tüzet egész világon át.
Hajnali ébredéskor Isten hatalmú hanggal
Elűzöm a poklok éjsötét hadát.
Bűnbe merültek mámoros szívének
Légy riadó szóm, és balzsamos ének,
Ha keserítenek lázas éjszakák.
Ég öröm dalát vedd szárnyaidra, és szállj be
Újra sötétült házak ablakán,
Hogy földerüljön fáradt emberek keserve néha,
Kiket halálra szaggat szörnyű héja,
Nyugtalan álom kísértet éjszakán.
Elsírom az éjnek Ég utáni vágyunk,
Örök kínunk, halálos epedésünk.
Kimondom: alattunk hogy sír e föld,
Mit szenvedő emberek jaja betölt,
És a bánatot, mi kínoz, ha lekésünk.
Szólok, és szívem bíbor szerelmű kelyhét
Kinyitom mézes, Istenes szódra,
Iszom hangod gyönyörborát,
És testvéri szívvel, vidáman átfonódva,
Kart karba barangolunk tovább,
Amíg el nem érjük örök vigasztalásunk
Hozsannás gyönyörbe zsongó otthonát.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
EMLÉKEM NAGYMAMA FÁJÁRÓL
Felettem foszló, fekete fellegek futnak,
És az oszló sötéten pirosló fényét ontja,
A merev fenyők feszes sorára a Nap,
Mint tündérlány, ha bíbor kontyát bontja.
Csupa zöld, csupa lomb, csupa illat lágy
Melódiája mozdulatlan, méla csendnek,
Amiben évszázados odvas, vén gesztenyefák
Felrezzenő levelei beleremegnek.
Körül a titokzatosan égbekémlelelő
Csúcsok, mennyi fény, mennyi látomás, a lomha
Szikkadt síkhoz szokott szememnek olyan a táj
Akár a koldusnak a királyi pompa.
Porral keresztelt tüdőm, fenyők friss ózonát
Issza és a tiszta csendben megmerül a lelkem
De gondolatban meddők. Gutaütött fánkat
Átölelem a sivár, bús nagymama kertjében.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
IRGALOM
2004. OKTÓBER
VERS I. DÍJ
A padon elgyötörten üldögélek,
Nyújtom felétek sovány két kezem.
Irgalom, irgalom, adjatok világot.
Mert szegény vagyok, nem érnek a fények.
Kételkedem magamban, bennetek kételkedem,
Nézek, de mégsem látok.
A szeretetlenség vert szívemre csend bilincset
Kiáltanék, de nincs ma hangom
Szótlan jajom nem jár szívetekben,
Hogy szánalomból adjatok cseppnyi kincset
Szegény magamnak, bár a kezem kitartom:
Fogadjatok be engem!
A szeretetlennek ki hallja szörnyű szóját.
Viharnak vadult szelek, ha róják
A mélyeket? Vagy álmok szelíd dalát,
Ha csendesül a jajj? Vagy az égi kérlelést?
A megnemértés halálos szúja rág.
És vert szívemen, megláttam
A halálos sátáni rést.
Fényt szememnek, szavakat ajkamnak.
Süket fülemnek hangot adjatok!
A koldus áldás kegyelme rajtatok.
És, ha nem adsz, meztelenre fosztva
Nyújtom feléd kincses világ, a két kezem:
Add nekem rongyodat, hisz ősi végzetem,
Hogy rongyokat szőjek a Királypalástnak, Másnak.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
SZENTESTE ISTENÉRT BÚSULOK
2004. DECEMBER
VERS II. DÍJ
Bús homlokom, mint szárnyaszegett madárka
Gondterhesen béna kezembe hajtom.
Lelkem ma újból kínok ekéje járja,
És fájdalomföld borít föléje hantot.
Zokogok, mint rögbe botló, kicsi gyermek,
Felhőbe mártom könnyes két szemem,
Míg körülöttem virágok énekelnek:
Bennem a vágyak sötéten szárnyra kelnek,
És erényszikláimon letörve elvéreznek.
Küszködöm, és a fájdalmamat hordom szemérmesen:
Ne lássa harcom, ne hallja soha senki.
Mindhiába, rejtekben nem maradhat soha semmisem.
Ha rám tekintenek vonagló, sápadt ajkam,
Küszködése harci riadóját némán a szívem bezengi.
Óh, én tudom erényeink égboltozat igája,
Hogy nehezül le vállainkra néha.
Szegénység sóhajfakasztó gálya
A mi sorsunk. Mardossa álmainkat
Örömszipolyozó, szürkeszárnyú héja.
Mondom neked: ültem viharban szirten,
Vert a hullám, és zsongott a szívem, fejem,
A mélybe néztem le, mégis üdvözülten,
És álltam vihart, villámot, égzengést.
Benső erőm kísértetéjes tengeren
Ekkor így szól jótevőm: bár üvölt a kínok árja.
Kéz a kézben utamra jöjj velem:
És a szirtet bátran állja,
Míg hullámjáró Istennek arca.
A nagyvízen mosolyogva meg jelen.
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
A HÁLÁS VAKEMBER
2005. FEBRUÁR
VERS II. DÍJ
Színtelen szemmel, mereven nézőn
Énekel a vak az utcasarkon
Körülzsibongja a vidám gyereksereg
Hallgatja a hajnal, bámulja az alkony,
Hogy énekel a vak az utcasarkon.
Reggeltől estig van sok hallgatója,
Mégsem apad ki soha dala, szava.
Kopott kalapját forinttal, rézgombbal
Tölti irgalom, és gyerekcsúfolódás,
Amíg a vak énekes mélabúsan nótáz.
Nincs csörrenés, amit ne köszönne gonddal.
Micsoda kegyetlenek lázongok én magamban,
Nem meritek fel butuska gyerekésszel,
Nagy baját szegény világtalannak?
Aki a nyomorultat megcsúfolja hétszer,
Jajt mond a föld is, jajt az ég is annak!
Kegyetlenek, így lázongok én magamban.
A sötét est jó éjszakát köszönt a vaknak.
A játékosok gyorsan elszaladnak.
A földre leülve kalapját ölébe rakva,
Számol a vak és nem gerjed haragra,
Amikor a pénzből a gombot kiválogatja.
Zsebébe térnek a gombok is, a forint is.
Ahogy útra kel a szívemet halk sóhaj repíti.
Megállítom. Hahó. Te koldus ember,
Add ide a gombokat, amit az utcatréfa
Vak szemeddel visszaélve, léha
Gondolattal a kalapodba vetett,
Mindegyikért forintot adok cserébe.
A két szem ablak sötétre van betéve.
De szürke arca szavamra olyan mosolydús.
A Jó Isten áldja suttog felém a koldus.
De a pénze nekem még sem kell,
Hiszen annyi jó kedv tapad a sárga gombokon.
Hogyha arról a napsugarat lebontom.
És meleg tavasznak lelkemre hintem én.
Nincs boldogabb ember nálam a földtekén.
Azóta, ha hozzám betekint az alkony
Elgondolkodom, hogy milyen bölcse szólt egyszer
A vak ember az utcasarkon.
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
HAJLÉKTALAN ÖRÖMÖM
Sokat dalolnak csengő kacajoknak,
Napsugárnak, holdfényes éjnek,
Csendmosolynak, mi száz világot ér meg,
Mámoroknak, amik álmodó agyakban
Körbe kavarognak.
Sokat dalolnak kedélyes dáridóknak,
Táncos hajnalt köszöntő virradásnak,
(milyen sok az éjszaka, amit ébren ér a másnap!)
Karneválos vigyorgó nóta mellett
Vígan mulatóknak.
Sokat dalolnak fehér ruhájú télnek,
Zöld tavasznak, aranykalászú nyárnak,
Tarka ősznek, ahol vén szelek zenélnek
Szerenádot a fáradó erdőknek, amik újulásra várnak.
Sokat dalolnak gyémántkoronáknak,
Selyemruháknak, varázslatos szemeknek,
Ahol égi fények, pokoltüzek remegnek.
Sokat dalolnak gyönyört ivó ajaknak,
Amely gyöngyöző kelyhet kínál a vágynak.
Én hallgatón, máglyát rakok a földön,
És rajta ágyazok tavasznak, nyárnak, ősznek,
Amíg a téllel halálra kergetőznek.
Napnak, éjnek, aranynak, drágakőnek,
Lágy selyemnek, mosolynak, szép szemeknek,
És a lelkem tüzét e kínhalomra töltöm.
Ég a máglyán a sok ócska földi érték.
Ha gyászdalukat a lángok elzenélték,
És hamvukat szívem felé szétszitálom,
Végül Istenhez imádkozom.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
FELJAJDULÁSOM
A szenvedésről szeretnék kisírni
Jajhúrokon sikongó éneket,
A szenvedésről, amely nyomorék karommal
Percek alatt kimart agyamból éveket.
A fájdalomról szeretnék most kiáltani,
Amely szívemből meleg, bő vért csapolt,
És kínjaimnak sötétbíbor borával
Ül szívemen most vad, garázda tort.
Hívnám az orkánt, ordítson a jajról,
Amely a sátrát szívemben verte fel,
És tűzfelleget sűrít vidám egemre,
Szivárványos, szelíd mennyéletembe
Pokolvihart, halálnapot kever.
De mégsem zúghat az orkán
Gyötört szívem fájó sípjain,
Hogy glóriáznék templomodban, Isten?
Ha összetörné zordon viharával
orgonám a kín.
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
A TUDÓS MACSKÁI
Sétálni ment a tudós, nyitva a szobája.
Be is osont hirtelen mind a két cicája.
Ha már tudós a tudós, az a dolog rendje,
legyenek a cicák is tudománnyal telve!
Nekilátnak hirtelen a könyvolvasásnak.
Húzzák, vonják, szaggatják, tetejébe másznak.
Zörg a papír, szakad is, ez ám jó mulatság,
így hát a sok tudományt könnyen kikaparják.
Ámde gonosz a világ, a buzgóság sérti.
Íme belép a tudós, a tréfát nem érti.
Botot ragad hirtelen a buzgó cicákra,
máskor " ha sétálni megy " az ajtót bezárja.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
ALSZIK A HAJLÉKTALAN
Felnézek az éjbe szélkifútta ablakon
Minden alszik: Ég, magasság, földi mélység ősi csendje.
Mintha minden lelkes élet néma szemfedője lenne;
Alvó élet pihegését hallgatózva hallgatom.
Minden alszik. Önfeledt imára kulcsolt kis kezekkel,
Szende ajkon lágy mosollyal, angyallal álmodó gyermek,
Vagy a rémmel küszködőben ébren alvó hentereg,
És vár a fényre, réműzőre, jaj csak jönne már a reggel.
Minden alszik: Ifjú agyban színes álmok kergetőznek,
Ősködökből szembenéző, fényes arcú szebb jövők
Ködbe tűnnek, újra jönnek, és az égre feltörőt
A mélybe hántják morcos arcú ébredésnek.
Minden alszik: Gond mezőkön jajba fáradó fejek,
Több kenyéren, jobb ruhákon, boldogabb meleg lakáson,
Hol ma koldus padokon hajléktalan hever rakáson.
Kincses álmú deszkapárnán mélyen elmerengenek.
Minden alszik: A gyilkos tőre párologva megpihen.
Rab sírása börtönágyon álom kacagásba fordul,
Jő a vágyak börtönőre, kulcs a zárban megcsikordul,
És a szabadba lép a lélek, nem vigyázza senki sem.
Minden alszik: Emberüdvön tépelődő szent erények,
Harci kedvek, béke álmok, régi vágyak, új szerelmek,
Álom ágyak vánkosán a múltak új erőre kelnek.
Altatójuk égre hangolt fénycsiszolta csillagének.
Minden alszik: Én az élet viharait keményen állom.
Éjbe, ködbe, csillagokba, hegybe, völgybe, holdba nézek,
És a messze végtelenből rám mosolyog a holdigézet.
Érzem zsibbadó szememre szállva száll a végzet álom.
Minden alszik: Jaj, ha alszom, míg e földön emberélet nyugton alszik,
Én az új idők szószólója.
Mielőtt új ébredésre szólna bíbor ajkú óra,
Ki riasztja fel a várost, ha az éjjel ráviharzik?
Minden alszik: Érzem zsibbadó karomra láncot ver a fáradás.
Vissza innen, vasbilincses álmos arcú, bűnös árnyak.
Lent a mélyben alvó lelkek hajnali ébredésre várnak.
Hah, kirázza fel őket, ha jő az áradás?
Minden alszik: Érzem zsibbadt szívemben lassan lankadó erőmet,
Benn gyötör vén szívemben az ősi szent igézet.
Kint a mélyből lélek éhes, vért imádó szörnyű vészek
Részegülve, dalt kacagva padomra jőnek.
Minden alszik: Szende ajkon lágy mosollyal angyallal álmodó gyermek,
Ifjú lelkek, színes életálom kergetők,
Gond mezőkön jajba fáradt jobb jövőt szövő fejek,
És vész kisírta hangra újra útra kelnek ők.
Minden alszik: És az árnyak mélybe szállnak rém kiszőtte szárnyakon,
Jő a hajnal, új jövőt csírázni vágyó élet óra,
És én az újuló világnak hajnal álmú álmodója,
És az ÉN ISTENEM hírmondója!
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
GYÖNYÖRKÖDÉSEM
Bíbor gyümölcse fehér virágú fának,
Áldozatul emészti fel magát.
Örkény tövén ihlet szította vágyak
Máglyatűzében égő kis barát.
Szívében pásztortüzek égnek.
Lángoszlopok magasra fellobogva,
Miként, ha rajtuk kék alja az égnek,
Édes mosollyal titkon megnyugodna.
Látom a fényt sötétlő két szemében.
Ártatlan láng bíborozza ajkát.
Szép szeme párja mintha volna ében
Hajkoronás, filigrán kis barát,
Az égre néző Örkény szent tövében.
Így hozta őt elém a nyári alkony.
Amint mosolyogva anyja szemébe nézett,
A vonatban csendes kicsi sarkon
Bírta lelkem égi, szent igézet.
Ha tudta volna, hogyan gyönyörködöm,
Amíg szelíden anyja csókját elkerülte!
Az ajkán maradt sok édes anyacsókot
Mint megannyi rózsát csokorba átkötöm.
És küldöm az Úrnak, aki a lemondás
Apró angyalát közénk a földre küldte.
Ha tudta volna, hogyan gyönyörködöm
Alázatos tekintetén!
E pillanaton még merengőn őrködöm,
Én csókokban koldus szegény,
Ha tudta volna hogyan gyönyörködöm
Anyakézen égő könnyein.
E könnyeket szívemre felfűzöm.
És nézem gyönyörben tűzlő gyöngyeim.
Boldog anya, ki máglyán földi gondot.
És oltárnak ad bimbóban gyermeket.
Akiről a földön könnyezve lemondott
Azt az Úrtól bíborló rózsaszálban
Ég illatában úszva nyerte meg.
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
BÁNATOS SZÍVED VIGASZTALOM
Én is tudnék ököllel
Lágy habokba beletúrni,
Tenger színén vihart zavarni,
Hogy bömbölőn száguldjon át a sátán
A szíveken;
Tudnék viharral átvonulni,
De nem teszem.
Én is tudnék poklot kinyitni
Oly könnyű törni zárakat,
Hogyha belül feszült karokkal,
Ősi dühvel, elszánt keményen
Kapuszárnyat dönget az ördögáradat.
Úgy érzem:
Gonoszok hadát kihajítani tudnám,
De nem teszem.
Én is tudnék ostor hegyével
Vad szilajon közéje csapni
Négy lovaknak, és éjes éjjel
Gyeplőt ledobni, hogy rohanjon
A vén szekér, a bűnfogat át
Pillanatnyi életen.
Oly könnyű a féket elereszteni.
De nem teszem.
Hiszen engem arra hívott az Isten,
Hogy emberek bőszült haragját
Szelíd szavakkal csendesítsem;
Pokolkaput szorosra zárják,
Fékeveszett ember elébe álljak
Örvény előtt megálljt kiáltsak,
És bánatos, fáradt szegény szívedre
Az alvó Krisztus édes álmát,
A mennyek álmát reád terítsem.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
TANULJ!
Tanulj, azért vagy itt,
hogy megtanuld és megértsd
hogy a kő, mit írásod beró,
fejednek álmot kínál, megsimítja
az alvók ráhajló füves haját,
mert ő maga álomtalan.
Azért vagy itt, hogy a kőnek
fejed kínáld, hogy lágyan lüktető
tarkód kínáld oda a kemény kőnek,
add néki álmodat,
azért vagy itt, hogy az iker-álom
sátorcövekre leljen;
hogy kemény, föltáruló koponyádat
kevéske, nyirkos föld enyhítse meg,
azért vagy itt, hogy várj a szélnyílásban
és a meddő hangokat, a fölsarjadt füvet
fél kézzel, egy nádszállal elcsitítsd
azért vagy itt, hogy tőlük megtanulj
szegényen, akár kenyértelen
embervoltodban
Ember maradni!
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
EGY HAJLÉKTALAN ARSPOÉTIKÁJA
Sokat dalolnak csengő kacajoknak
Napsugárnak, holdfényes éjnek,
Csendmosolynak mi száz világot ér meg.
Mámoroknak, amik álmodó agyakban
Körbe kavarognak.
Sokat dalolnak kedélyes dáridóknak
Táncos hajnalt köszöntő virradásnak,
(Milyen sok az éjszaka, amit ébren ér a másnap!)
Karneválos vigyorgó nóta mellett
Vígan mulatóknak.
Sokat dalolnak fehér ruhájú télnek,
Zöld tavasznak aranykalászú nyárnak,
Tarka ősznek, ahol vén szelek zenélnek
Szerenádot a fáradó erőknek,
Amik újulásra várnak.
Sokat dalolnak gyémántkoronáknak,
Selyemruháknak, varázslatos szemeknek,
Ahol égi fények, pokol tüzek remegnek,
Sokat dalolnak gyönyört ívó ajaknak,
Amely gyöngyöző kelyhet kínál a vágynak.
Én hallgatón, máglyát rakok a földön,
És rajta ágyazok tavasznak, nyárnak, ősznek.
Amíg a téllel, halálra kergetőznek.
Napnak éjnek, aranynak, drágakőnek.
Lágy selyemnek, mosolynak, szép szemnek,
És a lelkem tüzét e kínhalomra töltöm.
Ég a máglyán a sok ócska földi érték.
Ha gyászdalukat a lángok elzenélték,
Én hamvukat szívem felé szétszitálom,
Végül Istenhez imádkozom.
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
FELEJTÉS
Felejt,
De friss mámorát mégis forró
múltamból issza,
És az új nők remegő ajkaival én
csókolom vissza.
Rohan,
De kocsiján velem sikítja
az autóduda,
Hogy ?igen? és ?nem? között
én még mindig tétován ülök.
Megcsal,
De az öklöm a széllel
ajtaján versenyt dörömböl,
És rádöbben, hogy semmije
sem marad az örömből.
Megtagad,
De hiába minden kicsinylés,
nevetés, átok,
Mert az időm messzeségén túl is
a szívébe látok.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
ÚJÉVI KÉRÉSEM A JÓISTENHEZ
Térdre borulok előtted az új esztendő pirkadatával,
Megújulok, érzem,
Felemelem Hozzád tiszta szívem, lelkem.
Te ébresztettél reggelre fel,
Te adtad, Istenem, megérnem az újév hajnalát.
Térdre borulok a jóemberek körében,
És Téged áldalak,
Mert egy újév kezdődik előttünk,
Új életet kell az idén kezdenünk.
Istenem, tanítsál meg arra, hogy jó szívvel éljek,
És jó úton járjak szüntelen.
Világítsd meg szívemben a hitnek oltárát,
Hadd legyen ez nekem kifogyhatatlan vezérvilágom,
Ha az életemre sötétség borul.
Add, Istenem, hogy akikért Te munkálkodni hívtál,
Ne fáradjon el mellettem soha,
Gyenge életemnek adj jó erőt, kitartást,
Nélküled én összeroskadnék, érzem,
A Te segítséged megerősít engem.
Kérlek szépen vegyed védelmed alá a gyengéket,
Nekünk nincs segítség nélküled.
Takarj be szereteted jóságával,
Ha nagy veszély fenyeget és lebeg fejünk felett,
Emeljél fel, ha szívünk roskadoz.
Add, Istenem, hogy boldog évünk legyen!
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
ISTEN ELJÖN KARÁCSONYKOR
Ma tegyétek le mindannyian a fegyvert,
Halálmezőn szorongó harcosok,
Ne legyen ma sem győzelem, sem megvert.
A gyűlöletben tobzódó új időknek
Szíve mélyén, ma békedal zokog.
Ma tedd le a tollat a sarokba
Ember, bánaton búsongó lelkű költő.
Nem jár az ember mindig marakodva.
Ma itt a Karácsony. Szelídre dermed egyszer
Rohanó láb, tolongó, dühöngő emberöltő.
Sötét talárod tedd ma nyugalomba
Földi bíró, pihenni hagyd a vétkest
Börtönében, lásd a napra lomha
Éjszaka száll, kis ágya előtt a kisgyermek
Rab apjának sírva pihenést esd.
Ma csendet intsen ajkad, szörnyű szónok,
Izgága hangú gyűlöletet szító.
Vedd szívedbe a béke szót, ha szólok,
És add tovább az emberekhez.
Dal legyél ma, lelket andalító.
Ne zúgjatok sóhajba zárt remények,
A rossz sors porába kegyetlenül eltiportak.
Nem tartanak örökkön a sötét éjek,
A hosszú éjszakát felváltja majd a hajnal.
Minden mára biztosan eljön a holnap.
Ma minden utcát hóval terít az ég.
Ma minden ajtón békét kopog az Isten.
Ilyenkor a hajléktalanokat is megsegíti
az Isten.
A kicsi Jézus mosolyogva tárja szét
Apró kis kezét, és hullajtja ránk az áldást,
Hogy gondráncot szelídre simítson,
És minden fájdalmas jajt
vigaszra édesítsen az Isten.
🌸
Tánczos Katalin:
HA MÁR NEM LESZEK
Ha én már nem leszek veled,
a versem melletted marad,
és miként a hang,
fény, vagy tengermély,
veled maradnak álmaim, és gyötrelmeim
És néha majd
felszítják benned a reményt,
hogy Istentől láthatatlan
visszatérek -
az új tavasszal, a viharral, záporokkal,
És a madárcsicsergéssel.
🌸
Tánczos Katalin:
VÁGYAKOZÁS
Sápadt kisfiú, cipőtlen, rongyos inges
álldogál a villa kerítése alatt,
és sóvár szemekkel les be a résen át,
odabent selymeszöld füvön gazdag gyerek halad,
szorgos cselédség vigyázza lábnyomát.
Szívébe szúr a fájdalmas jaj, miért nem vagyok
olyan boldog én is, mint a gazdagok?
A kisfiú felnőtt lett azóta,
villára cserélte lakását.
Az utca, a szomszédok öregje, fiatalja
büszkén mosolyogja szerencsecsillagát.
A férfi pedig áll a vasrácsos ablakában,
szomorúan, egymagában.
Az utca porában vidáman játszanak
a szegény, rongyos, piszkos gyerekek.
Fényes szemükbe kacagva néz a Nap.
Elnézi őket, bánatosan megremeg,
sóhaj száll szívére és felzokog.
Óh gyerekek, ti nagyon, nagyon boldogok!
Főoldal
SZÍVEM UJJONGÁSA
http://lelek-elmelkedes.blogspot.com/p/blog-page.html
Fejem jótevőm keblére lehajtom,
Hogy halljam e szívtenger moraját.
Gyönyörbe merengek az ős csoda parton:
Hol az Isteni szó szelíd emberi jajba
Lágyan suhan át.
Szívem liliom kelyhét sosem rágja
Szomjas szívű vágy, bíborajkú szipoly.
Nem kínoz a vénség tűzdala, vádja.
Dalolásom nem veszi vércsesikoly.
Nyisd meg Jótevőm mélyét keblednek,
Érezze szívem hangod gyönyörét,
Mit mézel a földön sajgó lelkemnek,
Isten szerelemtől telt szívű ég.
Már hallom léptei kopogását.
Belőle zenél nekem a szeretet,
Isteni dal! Sosem hallja a mását,
Kinek útja önzéseken át vezetett.
Hallom: e dalban mint zokog Ádám,
Mint zeng bele Isten égi vigaszt;
Hogy hördül bűn gyönyörében a sátán,
Pokoli himnusza jajra riaszt.
Hallom egy vad orgiadal
Mint veri fel szelíd éjszaka csendjét;
Kén-fáklya mezőben üszök ravatal:
Jajgat a vér, a fájdalom, a veszteség,
Nincs mentség!
Hallok halk epedést, sóhajba fúló
Prófétakiáltást, sok jajt,
A messiási jövő sosem múló Lelki uralmát,
amely e büszke világot
Szelíd Isten igába kényszeríti majd.
Egyszer csak halkul a múlt, jövő szava szólal,
Hitvallók hite, lágy liliomdal,
Mennyre mosolygó vértanú-sóhaj
Borul e szívre szelíd hatalommal.
Hallom Jótevőm szíve verését,
Nincsen erőm elvenni fejem,
Nem csalogathat semmi dicsőség,
Sem tudomány, sem szűz szerelem,
Ha ez Isteni szív szelíd gyönyörét
Örökre-örökre dalolja nekem.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
NYUGTALANUL BOLYONGOK
Érzem, ma újra rengetegben
Töretlen utakon bolyongok.
Bozótok sűrűje tépi a kedvem,
És a szívem mosolysugár ruháját.
Semerre sincs taposva nyomdok.
Gondfák sötét tövén megállok.
Körülöttem rémek, éjsakálok
Üvöltenek vérre vágyakozva,
És vár hullaéhes száz hiéna,
Hogy hűlt szívem falatra fogja.
Ős életösztön rázza bennem
Halált riasztó vészharangját
Nem hallja senki szörnyű hangját.
Nincs hát a földön merre mennem?
Csak a fagyos pad jut nekem?
Kondul a lélek szava bennem,
A rengeteg remeg belé
Van még egy utam, én föld kivertje,
Fel az ég, Isten felé!
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
RAKD EL A VERSEMET
Tedd el a versemet, a fiókodba mélyen,
Ha talán szeretted is, tedd el, és felejtsd el,
Bocsáss meg nem bírok az ősi szenvedéllyel,
Rímeket csiszolok olykor gyermeki kedvvel.
De te, bár legszentebb érzelem, mely a fürge
Ügyeskedést hevíti csak, hogy mindenki lássa,
És ötvözött szavakat fon koszorúba fűzve
Az örök emberi lélek felmutatása:
Te nézd játék után mikor hétköznapok
Soroznak engem is be loholó katonának,
És mint a többi, én is a garasért szaladok
És olyan egyszerűen sír fel a lelkem te utánad.
Nézd meg csak egyszer a jó ember szíve tájét,
Amikor szavak híján fellendül a karja,
Amíg a boldogságodért rebegi az esti imáját
Csak szűköl, mint a kutya és az ég kapuját kaparja.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
EGYSZER ELJÖN A BÉKE
Futunk utánad, és te futsz előlünk, miként az árnyak
Pápaszemes komolykodással rólad beszélnek annyi bölcsek,
Víziókban prófétalelkek várják, hogy a mindent betöltsed.
Sötét jelenből vigasztalódni fehér, szelíd jövőben szállnak.
És te futsz előlünk, miként az árnyak.
Gyermek ajkak bölcső kacajjal öntudatlanul feléd köszönnek,
És, ha fölzavarja álmuk nyugalmát, visszajáró jajos kísértet,
Torz ajakkal, törött szívekkel, gyermekszemek érted esengenek.
Te hűlt közönnyel nézed a vágyak tűzén melegvő tiszta könnyet,
És nincs szavad a könnyözőnek.
Ifjú szívek, fészekre várók halk dalokkal neked könyörögnek,
Boldog jövőt, Istenszerelmet szűzi kézzel szőnek színesre,
Kacagva kezdenek munkába reggel, és mosolyogva köszöntik este
Az új reményt, mit ifjú tervek rájuk rogyott romja sem tört meg
És te biztatást nem adsz a meggyötörtnek.
Kihűlt tűzhelyek, család-romion kisírt szemekkel ülöngő lelkek,
Csapzott hajú, szakadt ruhájú, kivert szemű, agg szívű múltak,
Sors súly alatt görnyedt gerincfi, szegény halálra szomorultak,
Akik egykor vidám ajkakkal neked hozsannát énekeltek.
Kérdezik: mikor virul ki kerted?
Az elhagyott, a milliószor könnyel esengett ősi éden,
Hol egy beszédet ismerne mind, és emberszívek Istenszerelme
Az éggyűlölő jajban könyörgő szenvedéllyel birtokra kelve
Legyűrne minden ősi rosszat, és a jóság szent tengerében
Tisztulna minden földön és égen?
Ha majd ledől az ős kevélység eget kívánó szörnyű tornya,
Ha majd ledőlnek emberek között az elválasztó nagy falak,
És a mozgó ajkú szenvedélyek kihűlnek mind a szív alatt.
Ha véget ér a világ szerelme, és mámorba fullad halotti torja,
Ha a Lélek, az Ég szerelme riadóját belénk dalolja,
Ha majd mosolyog az Ég, és mi rája új szívünkkel visszamosolygunk,
E két mosoly szelíd beszéde.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
HIRDETEM!
(Jótevőmnek, megmentőmnek)
Hirdetem viharzenéjű hangon,
Egy nagyszerű ember Istenes szívét,
Ki földi kincsét egekre tárt kezével,
Ahova csak érzők lelke ér el
Istent rajongón mosolyogva önti szét.
Töltse be a hangom városok határát,
Messze mezőket, cifra palotát.
Szólok a szívekhez istenünk szívével,
Ki szent szerelmét epedve önti széjjel,
És gyújt tüzet egész világon át.
Hajnali ébredéskor Isten hatalmú hanggal
Elűzöm a poklok éjsötét hadát.
Bűnbe merültek mámoros szívének
Légy riadó szóm, és balzsamos ének,
Ha keserítenek lázas éjszakák.
Ég öröm dalát vedd szárnyaidra, és szállj be
Újra sötétült házak ablakán,
Hogy földerüljön fáradt emberek keserve néha,
Kiket halálra szaggat szörnyű héja,
Nyugtalan álom kísértet éjszakán.
Elsírom az éjnek Ég utáni vágyunk,
Örök kínunk, halálos epedésünk.
Kimondom: alattunk hogy sír e föld,
Mit szenvedő emberek jaja betölt,
És a bánatot, mi kínoz, ha lekésünk.
Szólok, és szívem bíbor szerelmű kelyhét
Kinyitom mézes, Istenes szódra,
Iszom hangod gyönyörborát,
És testvéri szívvel, vidáman átfonódva,
Kart karba barangolunk tovább,
Amíg el nem érjük örök vigasztalásunk
Hozsannás gyönyörbe zsongó otthonát.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
EMLÉKEM NAGYMAMA FÁJÁRÓL
Felettem foszló, fekete fellegek futnak,
És az oszló sötéten pirosló fényét ontja,
A merev fenyők feszes sorára a Nap,
Mint tündérlány, ha bíbor kontyát bontja.
Csupa zöld, csupa lomb, csupa illat lágy
Melódiája mozdulatlan, méla csendnek,
Amiben évszázados odvas, vén gesztenyefák
Felrezzenő levelei beleremegnek.
Körül a titokzatosan égbekémlelelő
Csúcsok, mennyi fény, mennyi látomás, a lomha
Szikkadt síkhoz szokott szememnek olyan a táj
Akár a koldusnak a királyi pompa.
Porral keresztelt tüdőm, fenyők friss ózonát
Issza és a tiszta csendben megmerül a lelkem
De gondolatban meddők. Gutaütött fánkat
Átölelem a sivár, bús nagymama kertjében.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
IRGALOM
2004. OKTÓBER
VERS I. DÍJ
A padon elgyötörten üldögélek,
Nyújtom felétek sovány két kezem.
Irgalom, irgalom, adjatok világot.
Mert szegény vagyok, nem érnek a fények.
Kételkedem magamban, bennetek kételkedem,
Nézek, de mégsem látok.
A szeretetlenség vert szívemre csend bilincset
Kiáltanék, de nincs ma hangom
Szótlan jajom nem jár szívetekben,
Hogy szánalomból adjatok cseppnyi kincset
Szegény magamnak, bár a kezem kitartom:
Fogadjatok be engem!
A szeretetlennek ki hallja szörnyű szóját.
Viharnak vadult szelek, ha róják
A mélyeket? Vagy álmok szelíd dalát,
Ha csendesül a jajj? Vagy az égi kérlelést?
A megnemértés halálos szúja rág.
És vert szívemen, megláttam
A halálos sátáni rést.
Fényt szememnek, szavakat ajkamnak.
Süket fülemnek hangot adjatok!
A koldus áldás kegyelme rajtatok.
És, ha nem adsz, meztelenre fosztva
Nyújtom feléd kincses világ, a két kezem:
Add nekem rongyodat, hisz ősi végzetem,
Hogy rongyokat szőjek a Királypalástnak, Másnak.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
SZENTESTE ISTENÉRT BÚSULOK
2004. DECEMBER
VERS II. DÍJ
Bús homlokom, mint szárnyaszegett madárka
Gondterhesen béna kezembe hajtom.
Lelkem ma újból kínok ekéje járja,
És fájdalomföld borít föléje hantot.
Zokogok, mint rögbe botló, kicsi gyermek,
Felhőbe mártom könnyes két szemem,
Míg körülöttem virágok énekelnek:
Bennem a vágyak sötéten szárnyra kelnek,
És erényszikláimon letörve elvéreznek.
Küszködöm, és a fájdalmamat hordom szemérmesen:
Ne lássa harcom, ne hallja soha senki.
Mindhiába, rejtekben nem maradhat soha semmisem.
Ha rám tekintenek vonagló, sápadt ajkam,
Küszködése harci riadóját némán a szívem bezengi.
Óh, én tudom erényeink égboltozat igája,
Hogy nehezül le vállainkra néha.
Szegénység sóhajfakasztó gálya
A mi sorsunk. Mardossa álmainkat
Örömszipolyozó, szürkeszárnyú héja.
Mondom neked: ültem viharban szirten,
Vert a hullám, és zsongott a szívem, fejem,
A mélybe néztem le, mégis üdvözülten,
És álltam vihart, villámot, égzengést.
Benső erőm kísértetéjes tengeren
Ekkor így szól jótevőm: bár üvölt a kínok árja.
Kéz a kézben utamra jöjj velem:
És a szirtet bátran állja,
Míg hullámjáró Istennek arca.
A nagyvízen mosolyogva meg jelen.
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
A HÁLÁS VAKEMBER
2005. FEBRUÁR
VERS II. DÍJ
Színtelen szemmel, mereven nézőn
Énekel a vak az utcasarkon
Körülzsibongja a vidám gyereksereg
Hallgatja a hajnal, bámulja az alkony,
Hogy énekel a vak az utcasarkon.
Reggeltől estig van sok hallgatója,
Mégsem apad ki soha dala, szava.
Kopott kalapját forinttal, rézgombbal
Tölti irgalom, és gyerekcsúfolódás,
Amíg a vak énekes mélabúsan nótáz.
Nincs csörrenés, amit ne köszönne gonddal.
Micsoda kegyetlenek lázongok én magamban,
Nem meritek fel butuska gyerekésszel,
Nagy baját szegény világtalannak?
Aki a nyomorultat megcsúfolja hétszer,
Jajt mond a föld is, jajt az ég is annak!
Kegyetlenek, így lázongok én magamban.
A sötét est jó éjszakát köszönt a vaknak.
A játékosok gyorsan elszaladnak.
A földre leülve kalapját ölébe rakva,
Számol a vak és nem gerjed haragra,
Amikor a pénzből a gombot kiválogatja.
Zsebébe térnek a gombok is, a forint is.
Ahogy útra kel a szívemet halk sóhaj repíti.
Megállítom. Hahó. Te koldus ember,
Add ide a gombokat, amit az utcatréfa
Vak szemeddel visszaélve, léha
Gondolattal a kalapodba vetett,
Mindegyikért forintot adok cserébe.
A két szem ablak sötétre van betéve.
De szürke arca szavamra olyan mosolydús.
A Jó Isten áldja suttog felém a koldus.
De a pénze nekem még sem kell,
Hiszen annyi jó kedv tapad a sárga gombokon.
Hogyha arról a napsugarat lebontom.
És meleg tavasznak lelkemre hintem én.
Nincs boldogabb ember nálam a földtekén.
Azóta, ha hozzám betekint az alkony
Elgondolkodom, hogy milyen bölcse szólt egyszer
A vak ember az utcasarkon.
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
HAJLÉKTALAN ÖRÖMÖM
Sokat dalolnak csengő kacajoknak,
Napsugárnak, holdfényes éjnek,
Csendmosolynak, mi száz világot ér meg,
Mámoroknak, amik álmodó agyakban
Körbe kavarognak.
Sokat dalolnak kedélyes dáridóknak,
Táncos hajnalt köszöntő virradásnak,
(milyen sok az éjszaka, amit ébren ér a másnap!)
Karneválos vigyorgó nóta mellett
Vígan mulatóknak.
Sokat dalolnak fehér ruhájú télnek,
Zöld tavasznak, aranykalászú nyárnak,
Tarka ősznek, ahol vén szelek zenélnek
Szerenádot a fáradó erdőknek, amik újulásra várnak.
Sokat dalolnak gyémántkoronáknak,
Selyemruháknak, varázslatos szemeknek,
Ahol égi fények, pokoltüzek remegnek.
Sokat dalolnak gyönyört ivó ajaknak,
Amely gyöngyöző kelyhet kínál a vágynak.
Én hallgatón, máglyát rakok a földön,
És rajta ágyazok tavasznak, nyárnak, ősznek,
Amíg a téllel halálra kergetőznek.
Napnak, éjnek, aranynak, drágakőnek,
Lágy selyemnek, mosolynak, szép szemeknek,
És a lelkem tüzét e kínhalomra töltöm.
Ég a máglyán a sok ócska földi érték.
Ha gyászdalukat a lángok elzenélték,
És hamvukat szívem felé szétszitálom,
Végül Istenhez imádkozom.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
FELJAJDULÁSOM
A szenvedésről szeretnék kisírni
Jajhúrokon sikongó éneket,
A szenvedésről, amely nyomorék karommal
Percek alatt kimart agyamból éveket.
A fájdalomról szeretnék most kiáltani,
Amely szívemből meleg, bő vért csapolt,
És kínjaimnak sötétbíbor borával
Ül szívemen most vad, garázda tort.
Hívnám az orkánt, ordítson a jajról,
Amely a sátrát szívemben verte fel,
És tűzfelleget sűrít vidám egemre,
Szivárványos, szelíd mennyéletembe
Pokolvihart, halálnapot kever.
De mégsem zúghat az orkán
Gyötört szívem fájó sípjain,
Hogy glóriáznék templomodban, Isten?
Ha összetörné zordon viharával
orgonám a kín.
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
A TUDÓS MACSKÁI
Sétálni ment a tudós, nyitva a szobája.
Be is osont hirtelen mind a két cicája.
Ha már tudós a tudós, az a dolog rendje,
legyenek a cicák is tudománnyal telve!
Nekilátnak hirtelen a könyvolvasásnak.
Húzzák, vonják, szaggatják, tetejébe másznak.
Zörg a papír, szakad is, ez ám jó mulatság,
így hát a sok tudományt könnyen kikaparják.
Ámde gonosz a világ, a buzgóság sérti.
Íme belép a tudós, a tréfát nem érti.
Botot ragad hirtelen a buzgó cicákra,
máskor " ha sétálni megy " az ajtót bezárja.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
ALSZIK A HAJLÉKTALAN
Felnézek az éjbe szélkifútta ablakon
Minden alszik: Ég, magasság, földi mélység ősi csendje.
Mintha minden lelkes élet néma szemfedője lenne;
Alvó élet pihegését hallgatózva hallgatom.
Minden alszik. Önfeledt imára kulcsolt kis kezekkel,
Szende ajkon lágy mosollyal, angyallal álmodó gyermek,
Vagy a rémmel küszködőben ébren alvó hentereg,
És vár a fényre, réműzőre, jaj csak jönne már a reggel.
Minden alszik: Ifjú agyban színes álmok kergetőznek,
Ősködökből szembenéző, fényes arcú szebb jövők
Ködbe tűnnek, újra jönnek, és az égre feltörőt
A mélybe hántják morcos arcú ébredésnek.
Minden alszik: Gond mezőkön jajba fáradó fejek,
Több kenyéren, jobb ruhákon, boldogabb meleg lakáson,
Hol ma koldus padokon hajléktalan hever rakáson.
Kincses álmú deszkapárnán mélyen elmerengenek.
Minden alszik: A gyilkos tőre párologva megpihen.
Rab sírása börtönágyon álom kacagásba fordul,
Jő a vágyak börtönőre, kulcs a zárban megcsikordul,
És a szabadba lép a lélek, nem vigyázza senki sem.
Minden alszik: Emberüdvön tépelődő szent erények,
Harci kedvek, béke álmok, régi vágyak, új szerelmek,
Álom ágyak vánkosán a múltak új erőre kelnek.
Altatójuk égre hangolt fénycsiszolta csillagének.
Minden alszik: Én az élet viharait keményen állom.
Éjbe, ködbe, csillagokba, hegybe, völgybe, holdba nézek,
És a messze végtelenből rám mosolyog a holdigézet.
Érzem zsibbadó szememre szállva száll a végzet álom.
Minden alszik: Jaj, ha alszom, míg e földön emberélet nyugton alszik,
Én az új idők szószólója.
Mielőtt új ébredésre szólna bíbor ajkú óra,
Ki riasztja fel a várost, ha az éjjel ráviharzik?
Minden alszik: Érzem zsibbadó karomra láncot ver a fáradás.
Vissza innen, vasbilincses álmos arcú, bűnös árnyak.
Lent a mélyben alvó lelkek hajnali ébredésre várnak.
Hah, kirázza fel őket, ha jő az áradás?
Minden alszik: Érzem zsibbadt szívemben lassan lankadó erőmet,
Benn gyötör vén szívemben az ősi szent igézet.
Kint a mélyből lélek éhes, vért imádó szörnyű vészek
Részegülve, dalt kacagva padomra jőnek.
Minden alszik: Szende ajkon lágy mosollyal angyallal álmodó gyermek,
Ifjú lelkek, színes életálom kergetők,
Gond mezőkön jajba fáradt jobb jövőt szövő fejek,
És vész kisírta hangra újra útra kelnek ők.
Minden alszik: És az árnyak mélybe szállnak rém kiszőtte szárnyakon,
Jő a hajnal, új jövőt csírázni vágyó élet óra,
És én az újuló világnak hajnal álmú álmodója,
És az ÉN ISTENEM hírmondója!
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
GYÖNYÖRKÖDÉSEM
Bíbor gyümölcse fehér virágú fának,
Áldozatul emészti fel magát.
Örkény tövén ihlet szította vágyak
Máglyatűzében égő kis barát.
Szívében pásztortüzek égnek.
Lángoszlopok magasra fellobogva,
Miként, ha rajtuk kék alja az égnek,
Édes mosollyal titkon megnyugodna.
Látom a fényt sötétlő két szemében.
Ártatlan láng bíborozza ajkát.
Szép szeme párja mintha volna ében
Hajkoronás, filigrán kis barát,
Az égre néző Örkény szent tövében.
Így hozta őt elém a nyári alkony.
Amint mosolyogva anyja szemébe nézett,
A vonatban csendes kicsi sarkon
Bírta lelkem égi, szent igézet.
Ha tudta volna, hogyan gyönyörködöm,
Amíg szelíden anyja csókját elkerülte!
Az ajkán maradt sok édes anyacsókot
Mint megannyi rózsát csokorba átkötöm.
És küldöm az Úrnak, aki a lemondás
Apró angyalát közénk a földre küldte.
Ha tudta volna, hogyan gyönyörködöm
Alázatos tekintetén!
E pillanaton még merengőn őrködöm,
Én csókokban koldus szegény,
Ha tudta volna hogyan gyönyörködöm
Anyakézen égő könnyein.
E könnyeket szívemre felfűzöm.
És nézem gyönyörben tűzlő gyöngyeim.
Boldog anya, ki máglyán földi gondot.
És oltárnak ad bimbóban gyermeket.
Akiről a földön könnyezve lemondott
Azt az Úrtól bíborló rózsaszálban
Ég illatában úszva nyerte meg.
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
BÁNATOS SZÍVED VIGASZTALOM
Én is tudnék ököllel
Lágy habokba beletúrni,
Tenger színén vihart zavarni,
Hogy bömbölőn száguldjon át a sátán
A szíveken;
Tudnék viharral átvonulni,
De nem teszem.
Én is tudnék poklot kinyitni
Oly könnyű törni zárakat,
Hogyha belül feszült karokkal,
Ősi dühvel, elszánt keményen
Kapuszárnyat dönget az ördögáradat.
Úgy érzem:
Gonoszok hadát kihajítani tudnám,
De nem teszem.
Én is tudnék ostor hegyével
Vad szilajon közéje csapni
Négy lovaknak, és éjes éjjel
Gyeplőt ledobni, hogy rohanjon
A vén szekér, a bűnfogat át
Pillanatnyi életen.
Oly könnyű a féket elereszteni.
De nem teszem.
Hiszen engem arra hívott az Isten,
Hogy emberek bőszült haragját
Szelíd szavakkal csendesítsem;
Pokolkaput szorosra zárják,
Fékeveszett ember elébe álljak
Örvény előtt megálljt kiáltsak,
És bánatos, fáradt szegény szívedre
Az alvó Krisztus édes álmát,
A mennyek álmát reád terítsem.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
TANULJ!
Tanulj, azért vagy itt,
hogy megtanuld és megértsd
hogy a kő, mit írásod beró,
fejednek álmot kínál, megsimítja
az alvók ráhajló füves haját,
mert ő maga álomtalan.
Azért vagy itt, hogy a kőnek
fejed kínáld, hogy lágyan lüktető
tarkód kínáld oda a kemény kőnek,
add néki álmodat,
azért vagy itt, hogy az iker-álom
sátorcövekre leljen;
hogy kemény, föltáruló koponyádat
kevéske, nyirkos föld enyhítse meg,
azért vagy itt, hogy várj a szélnyílásban
és a meddő hangokat, a fölsarjadt füvet
fél kézzel, egy nádszállal elcsitítsd
azért vagy itt, hogy tőlük megtanulj
szegényen, akár kenyértelen
embervoltodban
Ember maradni!
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
EGY HAJLÉKTALAN ARSPOÉTIKÁJA
Sokat dalolnak csengő kacajoknak
Napsugárnak, holdfényes éjnek,
Csendmosolynak mi száz világot ér meg.
Mámoroknak, amik álmodó agyakban
Körbe kavarognak.
Sokat dalolnak kedélyes dáridóknak
Táncos hajnalt köszöntő virradásnak,
(Milyen sok az éjszaka, amit ébren ér a másnap!)
Karneválos vigyorgó nóta mellett
Vígan mulatóknak.
Sokat dalolnak fehér ruhájú télnek,
Zöld tavasznak aranykalászú nyárnak,
Tarka ősznek, ahol vén szelek zenélnek
Szerenádot a fáradó erőknek,
Amik újulásra várnak.
Sokat dalolnak gyémántkoronáknak,
Selyemruháknak, varázslatos szemeknek,
Ahol égi fények, pokol tüzek remegnek,
Sokat dalolnak gyönyört ívó ajaknak,
Amely gyöngyöző kelyhet kínál a vágynak.
Én hallgatón, máglyát rakok a földön,
És rajta ágyazok tavasznak, nyárnak, ősznek.
Amíg a téllel, halálra kergetőznek.
Napnak éjnek, aranynak, drágakőnek.
Lágy selyemnek, mosolynak, szép szemnek,
És a lelkem tüzét e kínhalomra töltöm.
Ég a máglyán a sok ócska földi érték.
Ha gyászdalukat a lángok elzenélték,
Én hamvukat szívem felé szétszitálom,
Végül Istenhez imádkozom.
🌸
TÁNCZOS KATALIN :
FELEJTÉS
Felejt,
De friss mámorát mégis forró
múltamból issza,
És az új nők remegő ajkaival én
csókolom vissza.
Rohan,
De kocsiján velem sikítja
az autóduda,
Hogy ?igen? és ?nem? között
én még mindig tétován ülök.
Megcsal,
De az öklöm a széllel
ajtaján versenyt dörömböl,
És rádöbben, hogy semmije
sem marad az örömből.
Megtagad,
De hiába minden kicsinylés,
nevetés, átok,
Mert az időm messzeségén túl is
a szívébe látok.
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
ÚJÉVI KÉRÉSEM A JÓISTENHEZ
Térdre borulok előtted az új esztendő pirkadatával,
Megújulok, érzem,
Felemelem Hozzád tiszta szívem, lelkem.
Te ébresztettél reggelre fel,
Te adtad, Istenem, megérnem az újév hajnalát.
Térdre borulok a jóemberek körében,
És Téged áldalak,
Mert egy újév kezdődik előttünk,
Új életet kell az idén kezdenünk.
Istenem, tanítsál meg arra, hogy jó szívvel éljek,
És jó úton járjak szüntelen.
Világítsd meg szívemben a hitnek oltárát,
Hadd legyen ez nekem kifogyhatatlan vezérvilágom,
Ha az életemre sötétség borul.
Add, Istenem, hogy akikért Te munkálkodni hívtál,
Ne fáradjon el mellettem soha,
Gyenge életemnek adj jó erőt, kitartást,
Nélküled én összeroskadnék, érzem,
A Te segítséged megerősít engem.
Kérlek szépen vegyed védelmed alá a gyengéket,
Nekünk nincs segítség nélküled.
Takarj be szereteted jóságával,
Ha nagy veszély fenyeget és lebeg fejünk felett,
Emeljél fel, ha szívünk roskadoz.
Add, Istenem, hogy boldog évünk legyen!
🌸
TÁNCZOS KATALIN:
ISTEN ELJÖN KARÁCSONYKOR
Ma tegyétek le mindannyian a fegyvert,
Halálmezőn szorongó harcosok,
Ne legyen ma sem győzelem, sem megvert.
A gyűlöletben tobzódó új időknek
Szíve mélyén, ma békedal zokog.
Ma tedd le a tollat a sarokba
Ember, bánaton búsongó lelkű költő.
Nem jár az ember mindig marakodva.
Ma itt a Karácsony. Szelídre dermed egyszer
Rohanó láb, tolongó, dühöngő emberöltő.
Sötét talárod tedd ma nyugalomba
Földi bíró, pihenni hagyd a vétkest
Börtönében, lásd a napra lomha
Éjszaka száll, kis ágya előtt a kisgyermek
Rab apjának sírva pihenést esd.
Ma csendet intsen ajkad, szörnyű szónok,
Izgága hangú gyűlöletet szító.
Vedd szívedbe a béke szót, ha szólok,
És add tovább az emberekhez.
Dal legyél ma, lelket andalító.
Ne zúgjatok sóhajba zárt remények,
A rossz sors porába kegyetlenül eltiportak.
Nem tartanak örökkön a sötét éjek,
A hosszú éjszakát felváltja majd a hajnal.
Minden mára biztosan eljön a holnap.
Ma minden utcát hóval terít az ég.
Ma minden ajtón békét kopog az Isten.
Ilyenkor a hajléktalanokat is megsegíti
az Isten.
A kicsi Jézus mosolyogva tárja szét
Apró kis kezét, és hullajtja ránk az áldást,
Hogy gondráncot szelídre simítson,
És minden fájdalmas jajt
vigaszra édesítsen az Isten.
🌸
Tánczos Katalin:
HA MÁR NEM LESZEK
Ha én már nem leszek veled,
a versem melletted marad,
és miként a hang,
fény, vagy tengermély,
veled maradnak álmaim, és gyötrelmeim
És néha majd
felszítják benned a reményt,
hogy Istentől láthatatlan
visszatérek -
az új tavasszal, a viharral, záporokkal,
És a madárcsicsergéssel.
🌸
Tánczos Katalin:
VÁGYAKOZÁS
Sápadt kisfiú, cipőtlen, rongyos inges
álldogál a villa kerítése alatt,
és sóvár szemekkel les be a résen át,
odabent selymeszöld füvön gazdag gyerek halad,
szorgos cselédség vigyázza lábnyomát.
Szívébe szúr a fájdalmas jaj, miért nem vagyok
olyan boldog én is, mint a gazdagok?
A kisfiú felnőtt lett azóta,
villára cserélte lakását.
Az utca, a szomszédok öregje, fiatalja
büszkén mosolyogja szerencsecsillagát.
A férfi pedig áll a vasrácsos ablakában,
szomorúan, egymagában.
Az utca porában vidáman játszanak
a szegény, rongyos, piszkos gyerekek.
Fényes szemükbe kacagva néz a Nap.
Elnézi őket, bánatosan megremeg,
sóhaj száll szívére és felzokog.
Óh gyerekek, ti nagyon, nagyon boldogok!
Főoldal
Tánczos Katalin
Az Én Miatyánkom
Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád, soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj:
MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram!
SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor szabadul a Pokol a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram!
JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,
S mondd: Uram!
LEGYEN MEG A TE AKARATOD
Mikor a "kisember" fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",
S millió szegény a "nincstől" hal éhen,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,
S kérd: Uram!
ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!
Uram! Segíts!
S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!
Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram!
MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!
Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,
MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!
URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
AMEN!
UTÓHANG:
S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden,
Távozz Sátán - szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!
Miért féltek kicsinyhitűek?
BÍZZATOK ! Hisz' én megígértem Nektek!
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig - VELETEK MARADOK!
🌸
TÉLI ÉNEKEM
KARÁCSONYOMRÓL
Tánczos Katalin
Fehérre fagytak ablakok, folyók,
Jégrügyekkel borítva mind a fák.
Dühöng a szél, űzi a hógolyót,
És gyöngyfüzérnek ráz a ház nyakába
Zúzmarát.
Én a padon a hóban élem át a Karácsony éjszakát.
Sű… sí, süvít a téli szél,
Becsap kaput, bezörget ablakon,
Vadul kiált, vagy lágyan döngicsél,
Kinek hogyan, és én a tél beszédet
Hallgatom.
Élet – mezőn, vihar – vad áradatban
Dühöng a harc, süvölt a vérszirén,
Bent a szívemben meleg virradat van,
Csodálkozva pihen meg padomnál
A téli rém.
És rám mosolyog. Szívem remeg belé,
És belefázik félős agyvelőm.
Sóhajtozom az álmos föld felé,
Óh, ha nekem, meleg szívet dalolni
Volna erőm!
Megint mosolyog és szól: Legyen szíved dagálya
Csendbefordult szent orgonaszó,
És hangodnak szelídre vált apálya,
Belső tüzednek szunnyadása altató.
Tovább dalol: Eljön szelíd zenével
A harc után a nagy barátkozás,
Ha átsüvít a ház felett az éber!
Szél viharja, áldás mosolyra fordul
Az átkozás.
És akkor átmegy Isten meleg mosollyal,
Tavaszra váró fázós fák alatt.
Lehullt levél, fagyba fulladt patak,
Meredt folyók, egy élet lélegzetet
Magukba fojtanak.
E szent napon barlangba tér a medve,
Béke álom borítja két szemét,
Nem tér az őzike előtte el, remegve.
Az alvó vadat éden felé vezérlik az új zenék.
E szent napon csendet szitál az ég le,
Nem ordít az ordas, nem csörtet a vadkan,
Erdőn, havon, a jajj, amit sír az égre.
Bárányszívünk megül édes hangulatban.
Padomnál mosolyogva éjbe rebben
A téli rém. Merőn utána nézek.
Hárfa sem zeng ma szebben, szelídebben,
Mint a szél, amit az égre hangolt
A karácsonyi szent igézet.
🌸
Az Én Miatyánkom
Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád, soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj:
MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram!
SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor szabadul a Pokol a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram!
JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,
S mondd: Uram!
LEGYEN MEG A TE AKARATOD
Mikor a "kisember" fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",
S millió szegény a "nincstől" hal éhen,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,
S kérd: Uram!
ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!
Uram! Segíts!
S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!
Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram!
MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!
Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,
MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!
URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
AMEN!
UTÓHANG:
S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden,
Távozz Sátán - szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!
Miért féltek kicsinyhitűek?
BÍZZATOK ! Hisz' én megígértem Nektek!
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig - VELETEK MARADOK!
🌸
TÉLI ÉNEKEM
KARÁCSONYOMRÓL
Tánczos Katalin
Fehérre fagytak ablakok, folyók,
Jégrügyekkel borítva mind a fák.
Dühöng a szél, űzi a hógolyót,
És gyöngyfüzérnek ráz a ház nyakába
Zúzmarát.
Én a padon a hóban élem át a Karácsony éjszakát.
Sű… sí, süvít a téli szél,
Becsap kaput, bezörget ablakon,
Vadul kiált, vagy lágyan döngicsél,
Kinek hogyan, és én a tél beszédet
Hallgatom.
Élet – mezőn, vihar – vad áradatban
Dühöng a harc, süvölt a vérszirén,
Bent a szívemben meleg virradat van,
Csodálkozva pihen meg padomnál
A téli rém.
És rám mosolyog. Szívem remeg belé,
És belefázik félős agyvelőm.
Sóhajtozom az álmos föld felé,
Óh, ha nekem, meleg szívet dalolni
Volna erőm!
Megint mosolyog és szól: Legyen szíved dagálya
Csendbefordult szent orgonaszó,
És hangodnak szelídre vált apálya,
Belső tüzednek szunnyadása altató.
Tovább dalol: Eljön szelíd zenével
A harc után a nagy barátkozás,
Ha átsüvít a ház felett az éber!
Szél viharja, áldás mosolyra fordul
Az átkozás.
És akkor átmegy Isten meleg mosollyal,
Tavaszra váró fázós fák alatt.
Lehullt levél, fagyba fulladt patak,
Meredt folyók, egy élet lélegzetet
Magukba fojtanak.
E szent napon barlangba tér a medve,
Béke álom borítja két szemét,
Nem tér az őzike előtte el, remegve.
Az alvó vadat éden felé vezérlik az új zenék.
E szent napon csendet szitál az ég le,
Nem ordít az ordas, nem csörtet a vadkan,
Erdőn, havon, a jajj, amit sír az égre.
Bárányszívünk megül édes hangulatban.
Padomnál mosolyogva éjbe rebben
A téli rém. Merőn utána nézek.
Hárfa sem zeng ma szebben, szelídebben,
Mint a szél, amit az égre hangolt
A karácsonyi szent igézet.
🌸
