FENYVESEK KÜLDTÉK
https://www.erdely.ma/fenyvesek-kuldtek/
A székely megbillentette a kalapját, amikor meghallotta a déli harangszót.
Tisztelettel levette, keresztet vetett, majd ismét fejébe húzva folytatta a munkát.
A nap tűzött, égette a bőrét, vékony vászoningje alatt csorgott az izzadtsága,
de csak vágta a fejszit a makacs fába.
Mindkettejüknek hallatszódott az igyekezete. A székely halk hördülését a fa tiltakozó roppanása követte; így viaskodtak egymással, fáradhatatlanul.
Pedig mindkettejükön látszott már a munka: a székely arca kipirult,
a nap megkapta, ingje izzadtan tapadt szikár és szívós testére.
A fenyő, ékes koronájával, toboz-díszeivel egyre csorbuló büszkeséggel tűrte
a kegyetlen csattanásokat.
Reggel óta tartott ez. Azóta csak egy nyuszit látott a szeme sarkából,
amíg egyre nagyobb és erősebb ütéseket mért a büszke, megrendíthetetlen óriásra.
A távoli, takaros kis falu felől egy hétéves forma kis fiúcska szaladt.
Szaladt volna – ha a súlyos tarisnya nem húzta volna le kis madárszerű vállacskáit.
Már messziről rikoltozott:
– Édesapám, édesapám, meghoztam kendnek az ebédet!
– Ne kiabálj, no. Kerülj közelebb. – intette magához megenyhült arccal.
Szakasztott a mása volt a fiú. Csillogó, értelmes szeme fürgén járt az Erdő fáin, mókust, nyuszit keresgélve; pisze orra alatt szája hetyke vigyorra húzódott. Ezt az anyjától örökölte.
Az volt az egyik legszebb asszony a faluban: haja ragyogása, szeme villanása,
telt ajkainak mosolygása teljesen magába bolondította a férfit,
pedig ő világéletében két lábbal állt a földön.
– Édesanyám azt üzeni, hogy ma jöjjön hamarabb, mert nagy dolog készül a faluban.
– Csakugyan?- emelte meg csodálkozón a székely bozontos szemöldökeit.
– Mondom. Kivonul a falu apraja-nagyja, azt mesélte Jolánka néni.
Azt mondta, a nagyságos úr ellen vonulunk ki, mert nem tűrhetjük a hatalmát.
Ejsze mienk ez a föld.
– Fehérnép-beszéd. – legyintett a székely s nekiállt az ebédnek.
Zsíroskenyér volt az, vereshagymával – a kertjükben termett.
Bicskájával kanyarított egy karéjt fiának is, s ketten csendben majszolták ebédjüket.
A gyerek továbbmajszolta a kenyerét, amíg apja meghúzta a butykost.
Jólesően törölte meg bajszát, gondosan visszatette a tarisnyába a kenyeret, a zsírt és a pálinkát; a szándékosan bennehagyott rongyba törölte szép nyelű bicskáját, állt volna fel, amikor a gyerek elgondolkodva megszólalt:
– Édesapám kimegy?
– Nem. – érkezett a kurta válasz.
– Miért? – csodálkozott el az kitágult szemekkel.
– Tudod-é mit csinálok most? – biccentette meg a székely a kalapját.
Fia úgy nézett rá, mint aki megháborodott.
– Fát vág, Édesapám.
– Pontosan – bólintott a székely. – S miután kivágtam ezt a fát, mi lesz?
– Levontatjuk. Azután Édesapám kalákába esszevágja a fát, azt eladjuk.
– S ezután? – hunyorgott rá a székely, amíg rágyújtott a pipájára.
– S ezután a pénzt félrerakja Édesanyám, amiből iskolába járhat Jóska öcsém,
kifizethetjük az adót Bukurestbe s Édesapám vehet két csemetét.
– S ezután?
– Felpakoljuk a szekérre?
– Fel.
– Miért?
– Azért édes fiam, mert idefenn elültetjük. Mire te megnősz,
ők is felnőnek, s az unokáidnak es lesz amit csinálni.
Meg azért, mert ha valamit elveszel, adnod kell helyette valamit.
Most kérdem én. Kié ez az erdő?
– Hát a nagyságos úré. – nézett rá a gyerek, de apja szemében elutasítást látott. – Bukuresté? – ismét nemleges választ kapott.
– Az Úristené, fiam. Övé itt minden. Nekünk adta, hogy vigyázzunk rá. Kérdezlek én:
kinek a dolga elébbrevaló? A sajátmagunk bajos dolga, vagy a Jóistené?
– Ejszen csak a Jóistené.
– Látod fiam? Feladatot adott nekünk: arra kíváncsi, vigyázni tudunk-e rá,
ha rosszabbra fordulnak a dolgaink.
Hidd el, jobban tudja ő, mit csinál. S kérdezlek én, attól, hogy kivonulunk a falu főterére,
s elpanaszoljuk dolgainkat, jobb lesz?
– Hátha meghallják, Édesapám.
– S ha meghallják, változik valami?
A gyerek sokáig bámult le a falura.
Arcán felhőcskék jelentek meg, ráncolta szemöldökét.
Apja csendben pipázott, hagyta, hadd törje a fejét a fia.
– Nem. De a Haza…
– A Hazát, fiam, okosan kell szolgálni. A mi dógunk az, hogy őrizzük a fenyveseit.
– De mégis idegenek rendelkeznek felette. Azt az Isten miért hagyná?
– Hagyd rá, fiam, ő úgy es jobban tudja.
– Adja ide a kicsibaltát, Édesapám. Ahogy elnézem, ebből négy csemete ára es kijön…
A lenyugvó nap úgy tűnt el a délceg Kárpátok mögött,
hogy fejszecsattogás hangját sodorta felé a szél…
Sántha Kriszta Hanna,
Sepsiszentgyörgy
https://www.erdely.ma/fenyvesek-kuldtek/
A székely megbillentette a kalapját, amikor meghallotta a déli harangszót.
Tisztelettel levette, keresztet vetett, majd ismét fejébe húzva folytatta a munkát.
A nap tűzött, égette a bőrét, vékony vászoningje alatt csorgott az izzadtsága,
de csak vágta a fejszit a makacs fába.
Mindkettejüknek hallatszódott az igyekezete. A székely halk hördülését a fa tiltakozó roppanása követte; így viaskodtak egymással, fáradhatatlanul.
Pedig mindkettejükön látszott már a munka: a székely arca kipirult,
a nap megkapta, ingje izzadtan tapadt szikár és szívós testére.
A fenyő, ékes koronájával, toboz-díszeivel egyre csorbuló büszkeséggel tűrte
a kegyetlen csattanásokat.
Reggel óta tartott ez. Azóta csak egy nyuszit látott a szeme sarkából,
amíg egyre nagyobb és erősebb ütéseket mért a büszke, megrendíthetetlen óriásra.
A távoli, takaros kis falu felől egy hétéves forma kis fiúcska szaladt.
Szaladt volna – ha a súlyos tarisnya nem húzta volna le kis madárszerű vállacskáit.
Már messziről rikoltozott:
– Édesapám, édesapám, meghoztam kendnek az ebédet!
– Ne kiabálj, no. Kerülj közelebb. – intette magához megenyhült arccal.
Szakasztott a mása volt a fiú. Csillogó, értelmes szeme fürgén járt az Erdő fáin, mókust, nyuszit keresgélve; pisze orra alatt szája hetyke vigyorra húzódott. Ezt az anyjától örökölte.
Az volt az egyik legszebb asszony a faluban: haja ragyogása, szeme villanása,
telt ajkainak mosolygása teljesen magába bolondította a férfit,
pedig ő világéletében két lábbal állt a földön.
– Édesanyám azt üzeni, hogy ma jöjjön hamarabb, mert nagy dolog készül a faluban.
– Csakugyan?- emelte meg csodálkozón a székely bozontos szemöldökeit.
– Mondom. Kivonul a falu apraja-nagyja, azt mesélte Jolánka néni.
Azt mondta, a nagyságos úr ellen vonulunk ki, mert nem tűrhetjük a hatalmát.
Ejsze mienk ez a föld.
– Fehérnép-beszéd. – legyintett a székely s nekiállt az ebédnek.
Zsíroskenyér volt az, vereshagymával – a kertjükben termett.
Bicskájával kanyarított egy karéjt fiának is, s ketten csendben majszolták ebédjüket.
A gyerek továbbmajszolta a kenyerét, amíg apja meghúzta a butykost.
Jólesően törölte meg bajszát, gondosan visszatette a tarisnyába a kenyeret, a zsírt és a pálinkát; a szándékosan bennehagyott rongyba törölte szép nyelű bicskáját, állt volna fel, amikor a gyerek elgondolkodva megszólalt:
– Édesapám kimegy?
– Nem. – érkezett a kurta válasz.
– Miért? – csodálkozott el az kitágult szemekkel.
– Tudod-é mit csinálok most? – biccentette meg a székely a kalapját.
Fia úgy nézett rá, mint aki megháborodott.
– Fát vág, Édesapám.
– Pontosan – bólintott a székely. – S miután kivágtam ezt a fát, mi lesz?
– Levontatjuk. Azután Édesapám kalákába esszevágja a fát, azt eladjuk.
– S ezután? – hunyorgott rá a székely, amíg rágyújtott a pipájára.
– S ezután a pénzt félrerakja Édesanyám, amiből iskolába járhat Jóska öcsém,
kifizethetjük az adót Bukurestbe s Édesapám vehet két csemetét.
– S ezután?
– Felpakoljuk a szekérre?
– Fel.
– Miért?
– Azért édes fiam, mert idefenn elültetjük. Mire te megnősz,
ők is felnőnek, s az unokáidnak es lesz amit csinálni.
Meg azért, mert ha valamit elveszel, adnod kell helyette valamit.
Most kérdem én. Kié ez az erdő?
– Hát a nagyságos úré. – nézett rá a gyerek, de apja szemében elutasítást látott. – Bukuresté? – ismét nemleges választ kapott.
– Az Úristené, fiam. Övé itt minden. Nekünk adta, hogy vigyázzunk rá. Kérdezlek én:
kinek a dolga elébbrevaló? A sajátmagunk bajos dolga, vagy a Jóistené?
– Ejszen csak a Jóistené.
– Látod fiam? Feladatot adott nekünk: arra kíváncsi, vigyázni tudunk-e rá,
ha rosszabbra fordulnak a dolgaink.
Hidd el, jobban tudja ő, mit csinál. S kérdezlek én, attól, hogy kivonulunk a falu főterére,
s elpanaszoljuk dolgainkat, jobb lesz?
– Hátha meghallják, Édesapám.
– S ha meghallják, változik valami?
A gyerek sokáig bámult le a falura.
Arcán felhőcskék jelentek meg, ráncolta szemöldökét.
Apja csendben pipázott, hagyta, hadd törje a fejét a fia.
– Nem. De a Haza…
– A Hazát, fiam, okosan kell szolgálni. A mi dógunk az, hogy őrizzük a fenyveseit.
– De mégis idegenek rendelkeznek felette. Azt az Isten miért hagyná?
– Hagyd rá, fiam, ő úgy es jobban tudja.
– Adja ide a kicsibaltát, Édesapám. Ahogy elnézem, ebből négy csemete ára es kijön…
A lenyugvó nap úgy tűnt el a délceg Kárpátok mögött,
hogy fejszecsattogás hangját sodorta felé a szél…
Sántha Kriszta Hanna,
Sepsiszentgyörgy
