"Már messziről meglátszik a füst,
Óriási szájából ereget...
Vidám, csendes az egész ház tája,
A búcsúzó nap mosolyg le rája."
Óriási szájából ereget...
Vidám, csendes az egész ház tája,
A búcsúzó nap mosolyg le rája."
Mikszáth Kálmán
Otthon
Itthon vagyok újra, újra itthon,
Ismerősek jönnek velem szembe,
Kedves arczok, elfeledt vonások;
Gyermekkorom jut megint eszembe,
És vele a fényes álmok, tervek...
Istenem, de boldog is a gyermek!
Egykedvűen mint a pipás ember,
Ott gugol a kémény házunk felett;
Már messziről meglátszik a füst, mit
Óriási szájából ereget...
Vidám, csendes az egész ház tája,
A búcsúzó nap mosolyg le rája.
A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
Álmosan néz a ki - s bemenőkre,
Engem látva, haragosan mordul,
Felszökik, majd egyet ásít s végre
Farkcsóválva hizeleg körültem.
Míg én állok némán, elmerülten.
Családi Kör, 1867 augusztus 11.
Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek
Otthon
Itthon vagyok újra, újra itthon,
Ismerősek jönnek velem szembe,
Kedves arczok, elfeledt vonások;
Gyermekkorom jut megint eszembe,
És vele a fényes álmok, tervek...
Istenem, de boldog is a gyermek!
Egykedvűen mint a pipás ember,
Ott gugol a kémény házunk felett;
Már messziről meglátszik a füst, mit
Óriási szájából ereget...
Vidám, csendes az egész ház tája,
A búcsúzó nap mosolyg le rája.
A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
Álmosan néz a ki - s bemenőkre,
Engem látva, haragosan mordul,
Felszökik, majd egyet ásít s végre
Farkcsóválva hizeleg körültem.
Míg én állok némán, elmerülten.
Családi Kör, 1867 augusztus 11.
Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek
Reményik Sándor:
Versek Egy Házikóról
1
A küszöb előtt nem két kő-oroszlán
Kitátott szörnyű szája vicsorog, -
Csak két mimóza-bokor lengedez,
Aranyvirágok súgva integetnek:
Vándor vigyázz: poéta lakik itt.
2
A kis nyaraló most oly elhagyott,
A zárt veranda csillogó falán,
Ezüstfalán áttűz az őszi nap.
Nagy rendet talál, de e rend halott,
Halott a szék, halottak a padok,
A "terülj-asztalkám" olyan merev,
Mintha vendéget sose látott volna, -
Néhány szem szilva búslakodik rajt,
S a furcsa merevségben csak ez él,
Furcsa, hogy éppen ez él és beszél.
Talán a legutolsó uzsonnáról,
Talán a gondról, tán az iskoláról.
S még kérdez is,
Tőlem kérdi, hogy hova lett, hova
A lelkendező gyerek-kacagás,
S a háziasszony nyári mosolya.
3
Én felelek és vigasztalgatom
A folyóparti öreg fűzeket.
Árnyékuk megnőtt és komorabb lett,
Súlyosan fekszik el a tiszta tükrön,
Amit elébük tart az őszi víz.
A fürdőzők is vajjon merre vannak? -
Amit a folyó néma sodra visz:
Csak egy-egy bágyadt arany falevél.
4
Csak Ezüstországban van vigalom,
Pikkelypáncélos nép közt, víz alatt:
Ujjonganak kicsinyek és nagyok,
Hogy a poéta nem fog több halat.
Már esténként nem áll a méla parton,
És nincs kezében a szörnyű horog. -
Csak lassan, lassan, balgakedvű nép!
Egyszer csak itt terem, vigyázzatok!
5
A sellő cseng a házikó fölött,
Szólongatja a gyermekek nevét,
Szeretné csókolgatni lábukat,
Szeretne hancúrozni még velük,
Mindhasztalan...
Akkor elbúsul, elcsuklik a hangja,
És zokog, zokog éjszakákon át,
Míg rámennydörög nagyapja, a gát
A túlsó partról: hallgass, kis szamár!
Hát nem tudod, hogy mind, mind visszajönnek?
6
Lola pedig, - "a bluetta galamb"
Örökbékében nyugszik a hegyen,
Ime, már sír is van, mely ideköt, -
És virágos lesz Mindenszenteken.
Azért, mert Lola csak egy galamb volt,
S macskaformában jött rá a halál:
Szent és igaz a gyermek-kegyelet,
Mely fejfát farag, s temetést csinál.
7
Vándor, vigyázz, poéta lakik itt.
És poéta itt asszony és gyerek, -
Az őszbesímult házikó előtt
Arany mimóza-bokrok lengenek.
Kolozsvár, Hója,1927 Szeptember 25.
Versek Egy Házikóról
1
A küszöb előtt nem két kő-oroszlán
Kitátott szörnyű szája vicsorog, -
Csak két mimóza-bokor lengedez,
Aranyvirágok súgva integetnek:
Vándor vigyázz: poéta lakik itt.
2
A kis nyaraló most oly elhagyott,
A zárt veranda csillogó falán,
Ezüstfalán áttűz az őszi nap.
Nagy rendet talál, de e rend halott,
Halott a szék, halottak a padok,
A "terülj-asztalkám" olyan merev,
Mintha vendéget sose látott volna, -
Néhány szem szilva búslakodik rajt,
S a furcsa merevségben csak ez él,
Furcsa, hogy éppen ez él és beszél.
Talán a legutolsó uzsonnáról,
Talán a gondról, tán az iskoláról.
S még kérdez is,
Tőlem kérdi, hogy hova lett, hova
A lelkendező gyerek-kacagás,
S a háziasszony nyári mosolya.
3
Én felelek és vigasztalgatom
A folyóparti öreg fűzeket.
Árnyékuk megnőtt és komorabb lett,
Súlyosan fekszik el a tiszta tükrön,
Amit elébük tart az őszi víz.
A fürdőzők is vajjon merre vannak? -
Amit a folyó néma sodra visz:
Csak egy-egy bágyadt arany falevél.
4
Csak Ezüstországban van vigalom,
Pikkelypáncélos nép közt, víz alatt:
Ujjonganak kicsinyek és nagyok,
Hogy a poéta nem fog több halat.
Már esténként nem áll a méla parton,
És nincs kezében a szörnyű horog. -
Csak lassan, lassan, balgakedvű nép!
Egyszer csak itt terem, vigyázzatok!
5
A sellő cseng a házikó fölött,
Szólongatja a gyermekek nevét,
Szeretné csókolgatni lábukat,
Szeretne hancúrozni még velük,
Mindhasztalan...
Akkor elbúsul, elcsuklik a hangja,
És zokog, zokog éjszakákon át,
Míg rámennydörög nagyapja, a gát
A túlsó partról: hallgass, kis szamár!
Hát nem tudod, hogy mind, mind visszajönnek?
6
Lola pedig, - "a bluetta galamb"
Örökbékében nyugszik a hegyen,
Ime, már sír is van, mely ideköt, -
És virágos lesz Mindenszenteken.
Azért, mert Lola csak egy galamb volt,
S macskaformában jött rá a halál:
Szent és igaz a gyermek-kegyelet,
Mely fejfát farag, s temetést csinál.
7
Vándor, vigyázz, poéta lakik itt.
És poéta itt asszony és gyerek, -
Az őszbesímult házikó előtt
Arany mimóza-bokrok lengenek.
Kolozsvár, Hója,1927 Szeptember 25.
