Wass Albert:
Tavasz - Várás
Érzed? jön a tavasz
a fák alá már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.
Ugye testvér
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna dal.
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér…
Ha jönne már…
ugye testvér megálmodod mi lenne?…
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe…
Tavasz - Várás
Érzed? jön a tavasz
a fák alá már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.
Ugye testvér
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna dal.
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér…
Ha jönne már…
ugye testvér megálmodod mi lenne?…
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe…
Wass Albert:
Jön a Tavasz
Jön a Tavasz
Bizonyos, hogy jön a tavasz! Olyan duzzadtak a rügyek, csak a napsugár bíztató csókjára várnak, s kifeslenek…
Furcsa illatok születnek a játszó szélben, s lüktetve szól a széncinege – nyitnikék… nyitnikék. Roppant energiák feszülnek ilyenkor az égnek, földnek, fűnek, madárnak.
A lobogó napsugárzás végigsímul a fán és gyepen, s a bókoló sárgakombinés sombokron fények tükre, kaleidoszkópja forog; benne fehét hóvirág, sárga szirmok, s kéklő ibolyák.
Amit megérint a március delejes energiája, ott rügyek feszülnek, illatok születnek.
Már nagyon vártuk a tavaszt, feledjük a jégcsap csillagát, a pattogó kandalló barátságát.
Vártuk már nagyon… s mikor tüdőnk feszülésén, agyunk kérgén érezzük a jól ismert, mégis titokzatos tavaszi földillatot, ami régről ismerős,
mégis új… az új tavasz illat… a semmivel sem hasonlíthatót, a születő gombafonalak fűszerét, a zsendülő zöld klorofillját, a szelek szárnyán érkező áradó vizek muzsikáját, az ibolyák üzenetét.
Ez a tavaszillat… orrunk, fülünk, s szívünk antennái érzik, a titkos energiákból szült márciusi vágyak szédítő keverékét.
Mindegyikünknek megvan a maga tavasztükre, mely minden esztendőben újra fényesedik, fölragyog.
Először a nyárfák kezdtek mozgolódni… s egy hajnalon csak kibontják nagy ujjongással halványzöld lobogóikat.
A tölgyek még rosszallólag morognak, de már a bodza, meg a kecskerágó nyíltan a nyárfákhoz pártol, és erre óvatosan és egyenként csatlakozni kezdenek a gyertyánok is.
A tavasz meg dolgozgat serényen.
… tavasz, mely tele volt örömmel és illattal, madárdallal és újjászületéssel, pillangóval és pattanó rügyek mézgás szagával és ezer mindennel, ami csak egyszer van ezen a világon, és aki azt elmulasztja, az nem láthat, nem szagolhat, nem hallhat és nem érezhet éppen olyant.
Furcsa illatok születnek a játszó szélben, s lüktetve szól a széncinege – nyitnikék… nyitnikék. Roppant energiák feszülnek ilyenkor az égnek, földnek, fűnek, madárnak.
A lobogó napsugárzás végigsímul a fán és gyepen, s a bókoló sárgakombinés sombokron fények tükre, kaleidoszkópja forog; benne fehét hóvirág, sárga szirmok, s kéklő ibolyák.
Amit megérint a március delejes energiája, ott rügyek feszülnek, illatok születnek.
Már nagyon vártuk a tavaszt, feledjük a jégcsap csillagát, a pattogó kandalló barátságát.
Vártuk már nagyon… s mikor tüdőnk feszülésén, agyunk kérgén érezzük a jól ismert, mégis titokzatos tavaszi földillatot, ami régről ismerős,
mégis új… az új tavasz illat… a semmivel sem hasonlíthatót, a születő gombafonalak fűszerét, a zsendülő zöld klorofillját, a szelek szárnyán érkező áradó vizek muzsikáját, az ibolyák üzenetét.
Ez a tavaszillat… orrunk, fülünk, s szívünk antennái érzik, a titkos energiákból szült márciusi vágyak szédítő keverékét.
Mindegyikünknek megvan a maga tavasztükre, mely minden esztendőben újra fényesedik, fölragyog.
Először a nyárfák kezdtek mozgolódni… s egy hajnalon csak kibontják nagy ujjongással halványzöld lobogóikat.
A tölgyek még rosszallólag morognak, de már a bodza, meg a kecskerágó nyíltan a nyárfákhoz pártol, és erre óvatosan és egyenként csatlakozni kezdenek a gyertyánok is.
A tavasz meg dolgozgat serényen.
… tavasz, mely tele volt örömmel és illattal, madárdallal és újjászületéssel, pillangóval és pattanó rügyek mézgás szagával és ezer mindennel, ami csak egyszer van ezen a világon, és aki azt elmulasztja, az nem láthat, nem szagolhat, nem hallhat és nem érezhet éppen olyant.
Wass Albert
Mese a Tavaszébresztő Kis Cinegéről
Mese a Tavaszébresztő Kis Cinegéről
Már tudod azt, hogy miképpen keletkezett a tél, mely lefagyasztja az erdő zöldjét, hó alá temeti a mezőket, de azt még nem tudod, ugye, hogy mi okozza a tél végét s a tavasz érkezését? Nos, hadd mondjam el azt is.
Úgy történt ez, hogy amikor az állatok és madarak irigykedése és rosszasága miatt büntetésből az Erdő Angyala elővarázsolta a telet, és a madarak sorra fölkerekedtek és útra keltek, déli, melegebb vidékek felé – kivéve a mátyásmadarat, ugye, aki miatt mindez történt, és aki elég ügyes és élelmes volt ahhoz, hogy megéljen a jég hátán is -, csodálkozva vette észre az Erdő Angyala, hogy még egy másik madár is ott maradt.
Egy egészen apró, fekete fejű, kékes-szürke tollazatú kis madárka, akinek cinege volt a neve. Felborzolta tollacskáit a hideg ellen, és ugrált ide, ugrált oda, bokorról bokorra, fáról fára, és éles kis csőrével ügyesen kiszedegette a hideg elől megbúvó pondrókat a fakéreg alól.
- Hát te miért maradtál itt, amikor mindenki más elment? – kérdezte az angyal.
- Mert én szeretem itt, szeretem, szeretem! – csivitelte a kismadár, vidáman.
- Nem félsz a hótól, hidegtől?
- Szeretem itt, szeretem! Ami kukac van, meglelem! – felelte a kismadár.
- S mi a neved? – mosolygott rá az angyal.
- Cinege! Cinege!
- Hát ide figyelj, kis cinege – mondta az angyal, elkomolyodva -, nagy szeretet, s nagy hűség lakozik benned, bármilyen apró is vagy. Jutalmat érdemelsz. Tudod-e, mivel jutalmazlak meg?
Rád bízom a tavaszt!
Erre már abbahagyta a kis cinege az ugrándozást
- Hát azt hogyan? – bámult az angyalra.
- Azt úgy – felelte az angyal -, hogy a tavaszt, aki fák gyökere alatt alussza most álmát, semmi egyéb nem ébresztheti föl, csupán egy kis aranycsöngettyűnek a csilingelése. Semmi egyéb, érted? Amíg az a kis aranycsengettyű meg nem szólal, addig hó borít és fagy dermeszt itt mindent. Azt a kis aranycsengettyűt pedig neked kell megkeresned, cinege!
- Keresem én! Keresem én! – csivitelte lelkesen a is cinege. – Csak azt mondd meg, hol keressem?
- Hát ez nem olyan egyszerű ám, kis cinege – mosolygott az angyal -, mivel mindössze egyetlenegy ilyen aranycsengettyű van az egész világon, és azt a hóvirág tündérkéje őrzi.
Ő pedig, mint a többi virágtündérkék is mind, bemenekült a tél elől a föld melegébe, hóvirág gyökerébe. Azt kell hát megtalálnod először is, a hóvirág gyökerét. Föl kell ébresztened, hogy előbújjon a föld alól, s a hóvirág tündérkéje csilingelhessen aranycsengettyűjével, és fölébreszthesse a tavaszt. Nem könnyű feladat ez ilyen kis madárnak. elvállalod-e cinege? Rád bízhatom-e a tavaszt?
Tekergette a nyakát a kis cinege a bokor ágán ide-oda, gondolkodott, töprengett, mert bizony nehéz feladatnak látszott, és nagy felelősségnek. Végül aztán mégis csak megrázta tollait vidáman
- Megteszem, megteszem! – csiripelte nekibuzdulva. – Bízd csak reám, megteszem! Megyek is, megyek is, mert szép a tavasz, szeretem!
S azzal elindult, hogy megkeresse a hóvirág gyökerét. Szökdelt, ugrált fáról fára, bokorról bokorra.
- Mit csinálsz, bolond madár? – kérdezte a fenyőfa. – Eredj és húzódj be egy meleg odúba, mint mások, megvész az Isten hidege!
- Nem tehetem! Nem tehetem – csivitelte a kis cinege. – Keresek, keresek, kis csengettyűt keresek, hóvirágot keresek!
Azzal ment tovább, ugrált, keresett.
- Bolond madár – mordult rá dideregve a mogyoróbokor -, ne mind ugrálj rajtam, maradj veszteg. Aludni akarok.
- Keresek, keresek, hóvirágot keresek! – csivitelte a cinege. – Keresem, míg meglelem!
- Leled a szemed világát – morgott rosszkedvűen a mogyoróbokor -, nem látod, hogy hó takar mindent? Eridj a dolgodra!
- Odamegyek, odamegyek! – felelte vidáman a cinege. – Az én dolgom a tavasz!
Keresem, keresem, ameddig csak meglelem!
Az erdő szélén meglátta a róka. Éhes volt, mert lent a faluban zárva tartotta a tyúkokat a gazda a hó miatt, a mező egerei pedig vackukba húzódtak be, a föld alá.
- Mit csinálsz, te szép kicsi madár? – kérdezte a róka ravaszul.
- Keresek, keresek! – felelte a cinege vidáman. – Aranycsengettyűt keresek!
- Ó, hát ha csak annyi a bajod – mondta a róka -, azon könnyű segíteni.
Van nekem csöngettyűm, kölcsön adom neked!
A kis cinege elcsodálkozott.
- Neked is van csengettyűd?
- Van hát. Itt van a nyelvem alatt, látod? Gyere, csöngethetsz vele!
- De az angyal azt mondta, hogy a hóvirág csengettyűjét kell megkeresnem – aggodalmaskodott a cinege -, csak az ébresztheti föl a tavaszt!
- Dehogyis csak az – fondorkodott a róka -, az én csöngettyűm hangosabb, mint a hóvirágé. Gyere, próbáld meg, ha nem hiszed!
Már-már azon volt a kis cinege, hogy leszáll a rókához, és megnézi a nyelve alatt a csengettyűt, amikor a kökénybokorban megszólalt a nyúl.
- Oda ne menj hozzá, kicsi madár! Ravasz a róka, vigyázz! Nincsen őkelmének semmiféle csöngettyűje, csak egy nagy éhes torka!
Megbosszankodott ezen a róka, mert már szinte a szájában érezte a kis madarat.
- Megállj, te semmirevaló nyúl, megbánod ezt még!
Azzal beugrott a kökénybokorba, hogy elkapja a nyúl nyakát. De csak a kökénybokor tüskéi szurkálták össze az orrát, mert a nyúl se volt rest, s uccu, nekiiramodott a hólepte mezőnek.
A róka meg utána. Azóta is kergeti, ha közben ki nem fáradt.
A kis cinege pedig ment tovább a maga dolga után. Fáról fára, bokorról bokorra, mert bizony fontos nagy felelősség terhelte, hiszen őrajta múlott az, hogy meddig tart a tél, meddig kell éhezzenek és fázzanak az erdő állatai. Kora reggeltől késő estig ott ugrált, szökdelt fáról fára, bokorról bokorra, nap nap után. Benézett ide, benézett oda, és egyre csivitelte:
- Keresek, keresek! Kis csengettyűt keresek! Hóvirág, hóvirág, merre vagy, hóvirág?
Végül is egy vén erdőszéli tölgyfa megsajnálta.
- Ne keresd a hóvirágot, kicsi madár, hiába keresed! Jég alatt, hó alatt, meg se hallja szavadat!
- Honnan tudod? – kérdezte megütközve a kis cinege.
- Onnan lelkecském – felelte az öreg tölgyfa -, hogy itt alszik a hóvirág alattam. Hó takarja, avar takarja, fekete föld takarja.
- Itt van alattad? – örvendezett a kis cinege. – Hol? Hol?
- Látod azt a ki száraz gallyat a hó tetején? Pontosan ott. De hiába szólítod, úgyse hallja meg.
A kis cinege azért mégis alászállt a hóra, pontosan oda, ahol az a kis száraz gally hevert.
Apró kis csőrével húzni, rángatni kezdte a gallyat, míg csak el nem mozdította onnan. Aztán apró kis karmaival kaparni kezdte a fagyott havat, kaparta, kaparta, míg belefájdultak a lábacskái, és még mindig csak alig kaparászta meg a hó tetejét.
Arra jött a szarvas.
- Hát te mit kapirgálod a havat, kismadár? – kérdezte jó szívvel. – Lefagy a lábad, lefagy a szárnyad. Fönt a fákon van a te helyed, nem itt a hóban.
- Fel kell ébresztenem a hóvirágot! – lelkendezett a kis cinege. – Nála van az aranycsengettyű, mely meghozza a tavaszt! Azért próbálom elkaparni a havat, látod, hogy leszállhassak hozzá. a fagyott föld mélyére!
- Hát ha csak ennyi a baj, azon könnyen segíthetünk – mondta a jó szívű szarvas, azzal fölemelte az első lábát, és nagyot kapart vele a havon. Újra kapart egyet, és csak úgy repült csülke alól a hó mindenfele. Még egyet kapart, és már nem is maradt semmi hó azon a helyen, csak fagyott falevél, és a fagyott falevél alatt fagyott fekete föld. Még rá is lehelt a jó szarvas néhányszor a fagyott földre, hadd olvadjon hamarabb.
- Nos, aztán csak várnod kell, míg kibúvik a hóvirág a föld alól – mondta végül is -, többet már én se tehetek.
Azzal elment, ennivalót keresni a fagyott erdőben.
A kis cinege pedig odaszállt a földre, ahonnan a szarvas elkaparta volt a havat, a nagy tölgyfa lábánál.
- Hóvirág! Hóvirág! Ébredj, ébredj, hóvirág! Kikelet! Kikelet! Csengetni kell, kikelet!
S hát, bizony csak addig-addig ugrált, szökdelt, kapirgált és csivitelt ott egyhelyben, amíg egyszerre csak elődugta kis sápadt fejét a föld alól a hóvirág. Álmosan nézett körül.
- Ki ébresztett föl, Ki zavarta meg álmomat? – kérdezte durcásan. – Hiszen még hideg van! Havat látok mindenütt!
- Én ébresztettelek föl, én! – csivitelte vidáman a kis cinege. – Elég volt a télből, elég volt a hidegből! Rázd meg csengettyűdet, szép kicsi hóvirág, hadd legyen tavasz!
- Hát ha már fölébresztettél, kis madár – mondta a hóvirág-tündérke dideregve -, vessünk bizony véget a télnek, szaporán!
Azzal elővette nyakából kis aranycsengettyűjét, és megrázta ügyesen.
- Csiling-csiling! Csiling-csiling!
S lám egyszerre csak ránevetett a nap a hóra, és a hó olvadni kezdett tőle mindenütt!
Megmozdult a patak is, széttörte jégbilincsét, csobogni, dalolni kezdett megint, és amerre csak vitte a tavasz hírét, kipattant ott nyomban a füzek selymes barkája. Megelevenedett ám az erdő is!
A hóvirág csilingelésére előbb a kis kakasmandinkó dugta elő ügyelve rózsaszín fejét, majd példáját követte a vadjácint, a dongóvirág és odakint a mezőkön a martilapi, a vadbarack és a kökény.
De akkor már ott volt a kis pacsirta is, és meghirdette a világnak a tavaszt. Nagy volt az öröm, akkora nagy, hogy a kis cinegéről meg is feledkezett mindenki.
De te nem feledkezel meg róla, ugye?
Hideg téli időben, ha ablakodon kinézel, és meglátsz odakint egy kis, fekete fejű, kékesszürke tollazatú madárkát ide-oda szökdösni a bokrokon, jusson eszedbe, hogy ő az a kis cinege, aki meg kell lelje számodra a tavaszt.
Ha jól odafigyelsz, meg is hallod, amint vidáman mondogatja: „Keresek! Keresek! Kis csengettyűt keresek!”
Jól teszed, ha ablakpárkányodon enni is adsz neki, mert bizony nagy felelősséget hordoz ám szegény kis cinege, hiszen őrajta múlik a tavasz! S ha nem kell közben még élelmet is keresnie, hamarabb megleli a hóvirág búvóhelyét, és korábban lesz tavasz megint.
Valahányszor szökdösni látod valahol, figyeld meg jól a szavát. Amikor csak azt hajtogatja egyre, hogy „keresek, keresek, keresek!”, akkor még messzire van a tél vége.
De amikor azt hallod vidám kis torkából, hogy „kikelet! kikelet! csengetni kell, kikelet!”, akkor tudhatod, hogy a kis cinege már meglelte a hóvirág tündérkéjének rejtekét, és a kis aranycsengettyű hamarosan csilingelni fog valamelyik fa alatt, és téli világodra ráébred a tavasz.
Ha pedig arról kívánnál meggyőződni, hogy igazat meséltem-e: nézd meg jól közelről a hóvirágot, és meglátod benne, pontosan a közepén, az aranycsöngettyűt is.
Wass Albert
http://n-nzsoka.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1206413
Úgy történt ez, hogy amikor az állatok és madarak irigykedése és rosszasága miatt büntetésből az Erdő Angyala elővarázsolta a telet, és a madarak sorra fölkerekedtek és útra keltek, déli, melegebb vidékek felé – kivéve a mátyásmadarat, ugye, aki miatt mindez történt, és aki elég ügyes és élelmes volt ahhoz, hogy megéljen a jég hátán is -, csodálkozva vette észre az Erdő Angyala, hogy még egy másik madár is ott maradt.
Egy egészen apró, fekete fejű, kékes-szürke tollazatú kis madárka, akinek cinege volt a neve. Felborzolta tollacskáit a hideg ellen, és ugrált ide, ugrált oda, bokorról bokorra, fáról fára, és éles kis csőrével ügyesen kiszedegette a hideg elől megbúvó pondrókat a fakéreg alól.
- Hát te miért maradtál itt, amikor mindenki más elment? – kérdezte az angyal.
- Mert én szeretem itt, szeretem, szeretem! – csivitelte a kismadár, vidáman.
- Nem félsz a hótól, hidegtől?
- Szeretem itt, szeretem! Ami kukac van, meglelem! – felelte a kismadár.
- S mi a neved? – mosolygott rá az angyal.
- Cinege! Cinege!
- Hát ide figyelj, kis cinege – mondta az angyal, elkomolyodva -, nagy szeretet, s nagy hűség lakozik benned, bármilyen apró is vagy. Jutalmat érdemelsz. Tudod-e, mivel jutalmazlak meg?
Rád bízom a tavaszt!
Erre már abbahagyta a kis cinege az ugrándozást
- Hát azt hogyan? – bámult az angyalra.
- Azt úgy – felelte az angyal -, hogy a tavaszt, aki fák gyökere alatt alussza most álmát, semmi egyéb nem ébresztheti föl, csupán egy kis aranycsöngettyűnek a csilingelése. Semmi egyéb, érted? Amíg az a kis aranycsengettyű meg nem szólal, addig hó borít és fagy dermeszt itt mindent. Azt a kis aranycsengettyűt pedig neked kell megkeresned, cinege!
- Keresem én! Keresem én! – csivitelte lelkesen a is cinege. – Csak azt mondd meg, hol keressem?
- Hát ez nem olyan egyszerű ám, kis cinege – mosolygott az angyal -, mivel mindössze egyetlenegy ilyen aranycsengettyű van az egész világon, és azt a hóvirág tündérkéje őrzi.
Ő pedig, mint a többi virágtündérkék is mind, bemenekült a tél elől a föld melegébe, hóvirág gyökerébe. Azt kell hát megtalálnod először is, a hóvirág gyökerét. Föl kell ébresztened, hogy előbújjon a föld alól, s a hóvirág tündérkéje csilingelhessen aranycsengettyűjével, és fölébreszthesse a tavaszt. Nem könnyű feladat ez ilyen kis madárnak. elvállalod-e cinege? Rád bízhatom-e a tavaszt?
Tekergette a nyakát a kis cinege a bokor ágán ide-oda, gondolkodott, töprengett, mert bizony nehéz feladatnak látszott, és nagy felelősségnek. Végül aztán mégis csak megrázta tollait vidáman
- Megteszem, megteszem! – csiripelte nekibuzdulva. – Bízd csak reám, megteszem! Megyek is, megyek is, mert szép a tavasz, szeretem!
S azzal elindult, hogy megkeresse a hóvirág gyökerét. Szökdelt, ugrált fáról fára, bokorról bokorra.
- Mit csinálsz, bolond madár? – kérdezte a fenyőfa. – Eredj és húzódj be egy meleg odúba, mint mások, megvész az Isten hidege!
- Nem tehetem! Nem tehetem – csivitelte a kis cinege. – Keresek, keresek, kis csengettyűt keresek, hóvirágot keresek!
Azzal ment tovább, ugrált, keresett.
- Bolond madár – mordult rá dideregve a mogyoróbokor -, ne mind ugrálj rajtam, maradj veszteg. Aludni akarok.
- Keresek, keresek, hóvirágot keresek! – csivitelte a cinege. – Keresem, míg meglelem!
- Leled a szemed világát – morgott rosszkedvűen a mogyoróbokor -, nem látod, hogy hó takar mindent? Eridj a dolgodra!
- Odamegyek, odamegyek! – felelte vidáman a cinege. – Az én dolgom a tavasz!
Keresem, keresem, ameddig csak meglelem!
Az erdő szélén meglátta a róka. Éhes volt, mert lent a faluban zárva tartotta a tyúkokat a gazda a hó miatt, a mező egerei pedig vackukba húzódtak be, a föld alá.
- Mit csinálsz, te szép kicsi madár? – kérdezte a róka ravaszul.
- Keresek, keresek! – felelte a cinege vidáman. – Aranycsengettyűt keresek!
- Ó, hát ha csak annyi a bajod – mondta a róka -, azon könnyű segíteni.
Van nekem csöngettyűm, kölcsön adom neked!
A kis cinege elcsodálkozott.
- Neked is van csengettyűd?
- Van hát. Itt van a nyelvem alatt, látod? Gyere, csöngethetsz vele!
- De az angyal azt mondta, hogy a hóvirág csengettyűjét kell megkeresnem – aggodalmaskodott a cinege -, csak az ébresztheti föl a tavaszt!
- Dehogyis csak az – fondorkodott a róka -, az én csöngettyűm hangosabb, mint a hóvirágé. Gyere, próbáld meg, ha nem hiszed!
Már-már azon volt a kis cinege, hogy leszáll a rókához, és megnézi a nyelve alatt a csengettyűt, amikor a kökénybokorban megszólalt a nyúl.
- Oda ne menj hozzá, kicsi madár! Ravasz a róka, vigyázz! Nincsen őkelmének semmiféle csöngettyűje, csak egy nagy éhes torka!
Megbosszankodott ezen a róka, mert már szinte a szájában érezte a kis madarat.
- Megállj, te semmirevaló nyúl, megbánod ezt még!
Azzal beugrott a kökénybokorba, hogy elkapja a nyúl nyakát. De csak a kökénybokor tüskéi szurkálták össze az orrát, mert a nyúl se volt rest, s uccu, nekiiramodott a hólepte mezőnek.
A róka meg utána. Azóta is kergeti, ha közben ki nem fáradt.
A kis cinege pedig ment tovább a maga dolga után. Fáról fára, bokorról bokorra, mert bizony fontos nagy felelősség terhelte, hiszen őrajta múlott az, hogy meddig tart a tél, meddig kell éhezzenek és fázzanak az erdő állatai. Kora reggeltől késő estig ott ugrált, szökdelt fáról fára, bokorról bokorra, nap nap után. Benézett ide, benézett oda, és egyre csivitelte:
- Keresek, keresek! Kis csengettyűt keresek! Hóvirág, hóvirág, merre vagy, hóvirág?
Végül is egy vén erdőszéli tölgyfa megsajnálta.
- Ne keresd a hóvirágot, kicsi madár, hiába keresed! Jég alatt, hó alatt, meg se hallja szavadat!
- Honnan tudod? – kérdezte megütközve a kis cinege.
- Onnan lelkecském – felelte az öreg tölgyfa -, hogy itt alszik a hóvirág alattam. Hó takarja, avar takarja, fekete föld takarja.
- Itt van alattad? – örvendezett a kis cinege. – Hol? Hol?
- Látod azt a ki száraz gallyat a hó tetején? Pontosan ott. De hiába szólítod, úgyse hallja meg.
A kis cinege azért mégis alászállt a hóra, pontosan oda, ahol az a kis száraz gally hevert.
Apró kis csőrével húzni, rángatni kezdte a gallyat, míg csak el nem mozdította onnan. Aztán apró kis karmaival kaparni kezdte a fagyott havat, kaparta, kaparta, míg belefájdultak a lábacskái, és még mindig csak alig kaparászta meg a hó tetejét.
Arra jött a szarvas.
- Hát te mit kapirgálod a havat, kismadár? – kérdezte jó szívvel. – Lefagy a lábad, lefagy a szárnyad. Fönt a fákon van a te helyed, nem itt a hóban.
- Fel kell ébresztenem a hóvirágot! – lelkendezett a kis cinege. – Nála van az aranycsengettyű, mely meghozza a tavaszt! Azért próbálom elkaparni a havat, látod, hogy leszállhassak hozzá. a fagyott föld mélyére!
- Hát ha csak ennyi a baj, azon könnyen segíthetünk – mondta a jó szívű szarvas, azzal fölemelte az első lábát, és nagyot kapart vele a havon. Újra kapart egyet, és csak úgy repült csülke alól a hó mindenfele. Még egyet kapart, és már nem is maradt semmi hó azon a helyen, csak fagyott falevél, és a fagyott falevél alatt fagyott fekete föld. Még rá is lehelt a jó szarvas néhányszor a fagyott földre, hadd olvadjon hamarabb.
- Nos, aztán csak várnod kell, míg kibúvik a hóvirág a föld alól – mondta végül is -, többet már én se tehetek.
Azzal elment, ennivalót keresni a fagyott erdőben.
A kis cinege pedig odaszállt a földre, ahonnan a szarvas elkaparta volt a havat, a nagy tölgyfa lábánál.
- Hóvirág! Hóvirág! Ébredj, ébredj, hóvirág! Kikelet! Kikelet! Csengetni kell, kikelet!
S hát, bizony csak addig-addig ugrált, szökdelt, kapirgált és csivitelt ott egyhelyben, amíg egyszerre csak elődugta kis sápadt fejét a föld alól a hóvirág. Álmosan nézett körül.
- Ki ébresztett föl, Ki zavarta meg álmomat? – kérdezte durcásan. – Hiszen még hideg van! Havat látok mindenütt!
- Én ébresztettelek föl, én! – csivitelte vidáman a kis cinege. – Elég volt a télből, elég volt a hidegből! Rázd meg csengettyűdet, szép kicsi hóvirág, hadd legyen tavasz!
- Hát ha már fölébresztettél, kis madár – mondta a hóvirág-tündérke dideregve -, vessünk bizony véget a télnek, szaporán!
Azzal elővette nyakából kis aranycsengettyűjét, és megrázta ügyesen.
- Csiling-csiling! Csiling-csiling!
S lám egyszerre csak ránevetett a nap a hóra, és a hó olvadni kezdett tőle mindenütt!
Megmozdult a patak is, széttörte jégbilincsét, csobogni, dalolni kezdett megint, és amerre csak vitte a tavasz hírét, kipattant ott nyomban a füzek selymes barkája. Megelevenedett ám az erdő is!
A hóvirág csilingelésére előbb a kis kakasmandinkó dugta elő ügyelve rózsaszín fejét, majd példáját követte a vadjácint, a dongóvirág és odakint a mezőkön a martilapi, a vadbarack és a kökény.
De akkor már ott volt a kis pacsirta is, és meghirdette a világnak a tavaszt. Nagy volt az öröm, akkora nagy, hogy a kis cinegéről meg is feledkezett mindenki.
De te nem feledkezel meg róla, ugye?
Hideg téli időben, ha ablakodon kinézel, és meglátsz odakint egy kis, fekete fejű, kékesszürke tollazatú madárkát ide-oda szökdösni a bokrokon, jusson eszedbe, hogy ő az a kis cinege, aki meg kell lelje számodra a tavaszt.
Ha jól odafigyelsz, meg is hallod, amint vidáman mondogatja: „Keresek! Keresek! Kis csengettyűt keresek!”
Jól teszed, ha ablakpárkányodon enni is adsz neki, mert bizony nagy felelősséget hordoz ám szegény kis cinege, hiszen őrajta múlik a tavasz! S ha nem kell közben még élelmet is keresnie, hamarabb megleli a hóvirág búvóhelyét, és korábban lesz tavasz megint.
Valahányszor szökdösni látod valahol, figyeld meg jól a szavát. Amikor csak azt hajtogatja egyre, hogy „keresek, keresek, keresek!”, akkor még messzire van a tél vége.
De amikor azt hallod vidám kis torkából, hogy „kikelet! kikelet! csengetni kell, kikelet!”, akkor tudhatod, hogy a kis cinege már meglelte a hóvirág tündérkéjének rejtekét, és a kis aranycsengettyű hamarosan csilingelni fog valamelyik fa alatt, és téli világodra ráébred a tavasz.
Ha pedig arról kívánnál meggyőződni, hogy igazat meséltem-e: nézd meg jól közelről a hóvirágot, és meglátod benne, pontosan a közepén, az aranycsöngettyűt is.
Wass Albert
http://n-nzsoka.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1206413
Wass Albert
Csillagvirágok
Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok…
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén integetnek a fák…
Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó…
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség…
Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot…
De elvesztette… s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott…
Aztán széthullott… ezer kis vad virágra,
S a földre hullva többé nem ragyog…
A tölgyfa erdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot…
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot…
Csillagvirágok
Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok…
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén integetnek a fák…
Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó…
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség…
Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot…
De elvesztette… s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott…
Aztán széthullott… ezer kis vad virágra,
S a földre hullva többé nem ragyog…
A tölgyfa erdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot…
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot…
Tavasz
Tavaszodik
A tavasz csókja
Jöjj el tavasz... már a telet eltöröld!
Márciusi nap
Áprilisi üzenet
A májusnak dallama van
Májusi orgonaszag
Hóvirág-köszöntő
Március - a tavasz hírnöke
Virágvarázs
Április fényeiT
avaszváró
Márciusi varázslat
Életre daloló április
Mesebeli május
Május varázslata – új fények
Április első napjára!
Április gyöngyei ?
Barátság, szeretet, szerelem
Tavaszodik
A tavasz csókja
Jöjj el tavasz... már a telet eltöröld!
Márciusi nap
Áprilisi üzenet
A májusnak dallama van
Májusi orgonaszag
Hóvirág-köszöntő
Március - a tavasz hírnöke
Virágvarázs
Április fényeiT
avaszváró
Márciusi varázslat
Életre daloló április
Mesebeli május
Május varázslata – új fények
Április első napjára!
Április gyöngyei ?
Barátság, szeretet, szerelem
