Aranyosi Ervin
Vajon Miért is Jó Temetőbe Járni?
Vajon miért is jó temetőbe járni,
elporlott testek közt, csendben sírdogálni?
Mint kiszáradt kúthoz, jár oda az ember,
melyben nincsen élet, honnan vizet sem mer.
Minden évben egyszer ünnepelsz egy napot,
mintha a szeretted, aznap lenne csak ott.
Pedig talán sejted, nem hal meg a lélek,
elment kedveseink, másik síkon élnek.
Reájuk gondolni, bármelyik nap lehet,
sorra felidézni kedves emlékeket.
Gyertyákat gyújtani, a lángjukba nézni,
a szeretett arcot újra felidézni.
Nem kell hát megölni annyi szép virágot,
feldíszíteni egy megkövült világot,
ami kong a csendtől, lélektelen, rideg,
mely a lét súlyától az élőt sem menti meg.
Vagy Te másért jársz ki, – bocsánatot kérni?
Hiszed, képtelenség másképp utolérni?
Ám akit keresel, ott már nem találod,
siettetned nem kell korai halálod!
Hisz lelkedben ott él, kitörölhetetlen!
Mert, hát jó az Isten, sohasem kegyetlen.
Kinek sorsa egykor összefutott véled,
álmodban, lelkedben újra, újra éled.
Újra látni fogod, tudsz vele beszélni,
lesz még új esélyed bocsánatát kérni.
S Te is megbocsáthatsz régi sérelmeket,
megnyugtathatod a nyugtalan lelkedet.
Ám ehhez nincs szükség halottak napjára,
s nem kell koncentrálni bánatra, halálra,
jobb a szép dolgokat újra felidézni,
szeretted szemébe újra belenézni…
Vajon Miért is Jó Temetőbe Járni?
Vajon miért is jó temetőbe járni,
elporlott testek közt, csendben sírdogálni?
Mint kiszáradt kúthoz, jár oda az ember,
melyben nincsen élet, honnan vizet sem mer.
Minden évben egyszer ünnepelsz egy napot,
mintha a szeretted, aznap lenne csak ott.
Pedig talán sejted, nem hal meg a lélek,
elment kedveseink, másik síkon élnek.
Reájuk gondolni, bármelyik nap lehet,
sorra felidézni kedves emlékeket.
Gyertyákat gyújtani, a lángjukba nézni,
a szeretett arcot újra felidézni.
Nem kell hát megölni annyi szép virágot,
feldíszíteni egy megkövült világot,
ami kong a csendtől, lélektelen, rideg,
mely a lét súlyától az élőt sem menti meg.
Vagy Te másért jársz ki, – bocsánatot kérni?
Hiszed, képtelenség másképp utolérni?
Ám akit keresel, ott már nem találod,
siettetned nem kell korai halálod!
Hisz lelkedben ott él, kitörölhetetlen!
Mert, hát jó az Isten, sohasem kegyetlen.
Kinek sorsa egykor összefutott véled,
álmodban, lelkedben újra, újra éled.
Újra látni fogod, tudsz vele beszélni,
lesz még új esélyed bocsánatát kérni.
S Te is megbocsáthatsz régi sérelmeket,
megnyugtathatod a nyugtalan lelkedet.
Ám ehhez nincs szükség halottak napjára,
s nem kell koncentrálni bánatra, halálra,
jobb a szép dolgokat újra felidézni,
szeretted szemébe újra belenézni…
Csak csendesen sétálj a sírok között,
bár ők már nem hallják,
mert lelkük elköltözött.
Csak csendesen, suttogva mond,
annyira fáj a hiányotok! -
Ti, akik már nem vagytok velünk,
ti akik már nem halljátok szavunk,
mondjátok, miért mentetek ily gyorsan el,
miért hagytatok itt bennünket?
Elmondhatatlan a fájdalom,
betölthetetlen az űr,
szeretnénk még érezni,
hallani hogy ne fájjon ott belül!
Kisfiam, Édesanyám, Èdesapám,
szeretnélek megölelni még benneteket,
hagy mutassam még meg,
mennyire szeretlek titeket!😢
bár ők már nem hallják,
mert lelkük elköltözött.
Csak csendesen, suttogva mond,
annyira fáj a hiányotok! -
Ti, akik már nem vagytok velünk,
ti akik már nem halljátok szavunk,
mondjátok, miért mentetek ily gyorsan el,
miért hagytatok itt bennünket?
Elmondhatatlan a fájdalom,
betölthetetlen az űr,
szeretnénk még érezni,
hallani hogy ne fájjon ott belül!
Kisfiam, Édesanyám, Èdesapám,
szeretnélek megölelni még benneteket,
hagy mutassam még meg,
mennyire szeretlek titeket!😢
Pfluger Ferenc
Halottak Napja
Lélek a lélekbe bújik ekkortájt,
múltat kajtat a gondolat, mi akkor fájt,
mikor jövőbe költözött a fáradt test,
az emlékezés sírhantra könnyeket fest,
emlékek képei már keresztre várnak,
temetők apró fényei kölykei a lángnak,
mécsek sóhajtanak, lobbannak végleg,
s lehullnak az életről ragadt kérgek,
élőkkel itt maradt képek kisértenek,
a csillagok most másképp fénylenek,
hang nélkül szól a templom harangja,
ennyit adott az élet bűvös kalandja.
Mosolytalan, túllihegett vágyálom
kanyarban kisodródott halálon
mereng, élet volt anno, egykoron,
élet? Meddő győzködés... temetődombokon...!
Halottak Napja
Lélek a lélekbe bújik ekkortájt,
múltat kajtat a gondolat, mi akkor fájt,
mikor jövőbe költözött a fáradt test,
az emlékezés sírhantra könnyeket fest,
emlékek képei már keresztre várnak,
temetők apró fényei kölykei a lángnak,
mécsek sóhajtanak, lobbannak végleg,
s lehullnak az életről ragadt kérgek,
élőkkel itt maradt képek kisértenek,
a csillagok most másképp fénylenek,
hang nélkül szól a templom harangja,
ennyit adott az élet bűvös kalandja.
Mosolytalan, túllihegett vágyálom
kanyarban kisodródott halálon
mereng, élet volt anno, egykoron,
élet? Meddő győzködés... temetődombokon...!
Temetők Fényei
Száraz avar zörög talpaim alatt,
mécsesek százai világítják utamat,
sötétben is eltalálnák sírodig,
kitaposott út ez már halálomig.
Könnyeimmel én már alig bírok,
pedig csak pár lépés sírhalmodig,
fejfádra borulva elzokogom,
életem nem más, csupa fájdalom.
Meggyújtom mécsesem, világítok
néked, felnézve az égre ragyogsz,
legfényesebb csillag vagy az égen.
Elmondom imámat, nyugodalmat
kérve néked, könnyes szemmel, nehéz
szívvel hagyom el sírodat.
Száraz avar zörög talpaim alatt,
mécsesek százai világítják utamat,
sötétben is eltalálnák sírodig,
kitaposott út ez már halálomig.
Könnyeimmel én már alig bírok,
pedig csak pár lépés sírhalmodig,
fejfádra borulva elzokogom,
életem nem más, csupa fájdalom.
Meggyújtom mécsesem, világítok
néked, felnézve az égre ragyogsz,
legfényesebb csillag vagy az égen.
Elmondom imámat, nyugodalmat
kérve néked, könnyes szemmel, nehéz
szívvel hagyom el sírodat.
Régi Magyar Áldás
Áldott legyen a szív, mely hordozott
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad
És áldott legyen egész életed ...
Legyen áldott
Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.
Hogy lehess enyhet adó forrás
A szeretetedre
szomjazóknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.
Legyen áldott gyógyír szavad
Minden hozzád fordulónak,
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.
Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.
Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen, ki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged!
Őrizzen hát ez az áldás,
Fájdalomban, szenvedésben,
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.
Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.
Áldott legyen a szív, mely hordozott
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad
És áldott legyen egész életed ...
Legyen áldott
Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.
Hogy lehess enyhet adó forrás
A szeretetedre
szomjazóknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.
Legyen áldott gyógyír szavad
Minden hozzád fordulónak,
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.
Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.
Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen, ki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged!
Őrizzen hát ez az áldás,
Fájdalomban, szenvedésben,
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.
Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.
A hétköznapok szintjén megszoktuk, hogy az emberi életet időben kiterjedő, ám véges szakaszként fogjuk fel. Hiszen ezt jelzi a sírkereszten nyugvó két évszám, a születés és az elhalálozás dátuma is.
https://magyarnemzet.hu/velemeny/regelo-evszamok-a-sirkereszteken-7437494/
https://magyarnemzet.hu/velemeny/regelo-evszamok-a-sirkereszteken-7437494/
Regélő Évszámok a Sírkereszteken
AZ EMBERT MISZTÉRIUMOK SZEGÉLYEZIK,
A LEGNAGYOBBAK EZEK KÖZÜL AZ ÉLET KEZDŐ - ÉS VÉGPONTJAI.
Csejtei Dezső
AZ EMBERT MISZTÉRIUMOK SZEGÉLYEZIK,
A LEGNAGYOBBAK EZEK KÖZÜL AZ ÉLET KEZDŐ - ÉS VÉGPONTJAI.
Csejtei Dezső
Fölöttébb különös lény az ember. Mégpedig részben azért, mert bármennyire törekszik is arra, hogy az átláthatóság, a racionalitás határozza meg az életét, a legfőbb pontokon mégis misztériumok szegélyezik azt. S e misztériumok közül is kiemelkedik kettő, a születés és a halál, az élet kezdő- és végpontja.
A születésünkről egyet s mást megtudhatunk mások elbeszélése alapján, saját halálunk kapcsán azonban még erre sem nyílik lehetőség. Életünk elejére és végére nincs rálátásunk, mindkettő az ismeretlenség és a sejtések homályába vész.
E napokban elhunyt embertársainkra, halottainkra emlékezünk. Ilyenkor, rövid időre kizökkenve a mindennapi élet kerékvágásából, végigfut bennünk a gondolat, vajon mi köt minket, élő embereket elhunyt embertársainkhoz, szeretteinkhez. Pusztán csak az elidőző, tisztelet- és szeretetteljes emlékezés az, ami kapocs közöttünk? Vagy mélyebb a kötődés? E kérdésekre keresem most a választ.
A múlt század fontos filozófiai felismeréseinek egyike, hogy az emberről nem beszélhetünk úgy, mint a mindenség bármely más szerves vagy szervetlen, élő vagy élettelen dolgáról. A hajdani görögök, némi túlzással, még úgy tekintettek az emberre, akár a kozmosz bármely más dolgára, aki abban mégis kitűnik, elkülönül, hogy ott működik benne valami, aminek ők a logosz, az ész elnevezést adták.
A keresztény felfogás alapvető újítása viszont az, hogy az embert testből, lélekből és szellemből álló, ám mégis egységes személynek tekinti. A modern felfogások ez utóbbi gondolatot viszik tovább az imént említett irányba.
Annak, hogy az embert ne pusztán dologként fogjuk fel, egyik legfőbb eszköze az értelem. Az ember talán legcsodálatosabb képessége az, hogy értelemteremtő, értelemhordozó, ám értelmet egyúttal megvonni is képes lény. Az értelem, általánosan szólva, a világra, a dolgokra vetett fény. Nélküle sötétség uralkodna a Földön, még akkor is, ha az napfényben fürödne.
A szeretet mellett az értelem az egyik leghatalmasabb összekapcsoló erő; ez köti össze az embert a többivel, a dolgokkal, a mindenséggel. S az értelem fogja össze egyetlen eleven organizmussá az egész emberiséget, élőket és holtakat egyaránt. Ezért is fontos a holtakhoz fűződő viszony.
A hétköznapok szintjén megszoktuk, hogy az emberi életet időben kiterjedő, ám véges szakaszként fogjuk fel. Hiszen ezt jelzi a sírkereszten nyugvó két évszám, a születés és az elhalálozás dátuma is.
Az emberi élet azonban nem szorítható teljes egészében a fizikai idő korlátai közé. S épp az értelem az, amely kiemeli e korlátok közül. Az emberi élet véges, ámde értelme túlnyúlik rajta, mondhatni, új életre kél, amíg csak világ a világ. Nézzük meg mindezt közelebbről.
Ha egy embertől végső búcsút veszünk, legyen szó akár a legközelebbi szerettünkről, akár valamely távoli, ismeretlen hírességről, gyakran feltesszük magunknak a kérdést, vajon értelmes életet élt-e. Ekkor a már lezárt életfolyamra gondolunk, mérleget ennek alapján vonunk, jogosan. Az életértelem azonban túlmutat e szűk határokon.
Példának okáért I. (Szent) István királyunk fizikai élete már réges-régen lezárult, ám életének értelme azóta is formálódik, folytonosan alakul, mégpedig annak függvényében, hogy a magyar nép az eltelt századok során mennyire maradt hű a Szent István-i örökséghez vagy mennyire távolodott el tőle.
E kettős mozgást nevezzük az ő élete vonatkozásában értelembeteljesítésnek vagy értelemmegvonásnak. Szent királyunk életéhez, halálához tehát nem csupán a kegyeletteljes emlékezés aktusában kapcsolódunk, hanem egész életgyakorlatunkkal.
De ugyanez vonatkoztatható egy ma már teljesen ismeretlen, névtelen középkori jobbágyra is. Lehet, hogy életét a félállati körülmények, az elnyomás és a véres háborúk miatt legnagyobbrészt a teljes értelmetlenség töltötte ki.
Ám ha a mai ember azon fáradozik, hogy igazságosabb, értékeit gondozó, tisztelő, emberhez méltó világot alakítson ki maga körül, akkor az ő reménytelenül küzdelmes, nyomorúságos életébe utólag is képes értelmet belevinni. Hogy az illető nem élt hiába. Mondhatnánk azt is, mi, élők ezzel tartozunk neki és valamennyi sors verte szerencsétlennek.
A múlt század történelme tele van olyan emberek tízmillióinak életével, akiknek nem adatott meg, hogy érezhessék, haláluk egy értelembeteljesítő élet záróaktusa, mert nyomorultul – sokszor gyermekfejjel – pusztultak el a lágerekben, a gulágon, atom- vagy napalmtámadásban. A közvetlen életfolyamat szintjén nehéz itt bármiféle értelembeteljesülésről beszélni.
De ha a mai ember azon munkálkodik, hogy igazabb, emberségesebb világot teremtsen, akkor az ő életüknek is valamilyen értelmet adhat utólag. Hisz nélkülük nem lennénk mi sem. Ha pedig elmulasztja ezt, ha lehetőségeit eltékozolja, akkor az utólagos értelemadást nem csupán az ő életüktől vonja meg, hanem azok teremtményeit is kiüresíti, akiknek egykor megadatott az értelemmel telített élet.
S mindennek megvan a maga személyes vetülete is. Amikor világra jöttünk, szüleinkben minden bizonnyal ott munkált a vágy, hogy többre vigyük náluk, hogy életünk gazdagabb és értelmesebb legyen annál, mint amilyenben nekik volt részük. Hozzájuk is hűtlenné válunk, ha életünket léha, nemtörődöm módon tékozoljuk el, különösképp akkor, amikor ők már csendes holtak; és e hűtlenség beárnyékolhatja az emlékezés mégoly fényes márványkövét is.
E napokban halottaink mellett emlékezünk azokra a hősökre is, akik életüket adták az ’56-os forradalom és szabadságharc győzelméért. Áldozatos halálukat évtizedeken át a teljes értelemmegvonás övezte, hiszen jeltelen sírokban földelték el őket, hírüket bemocskolták, róluk nem csupán beszélni, hanem megemlékezni is tilos volt.
Egy ideig úgy tűnt, hogy nem volt értelme annak, amiért életüket adták. Az, hogy mára ismertté váltak, nevüket tisztelet és megbecsülés övezi, nemcsak az utólagos értelemadás szép példája, hanem egyúttal rávilágít arra is, hogy az egyik legfontosabb értelemadó horizont a haza.
S ugyanez a helyzet mindazok esetében, akik a korábbi évszázadok során áldozták életüket a hazáért, a nemzetért. Utólagos kegyeletsértést követnénk el ellenük, ha most, az úgynevezett globalizáció korában, a nemzeti szuverenitást sutba dobva idegen erők kezére játszanánk át a hazát, amelynek fennmaradásáért ők – híres emberek és névtelenek – egykoron a vérüket hullatták.
Merthogy „szolgaföldben nem nyughattak”. De mi sem. Mindez arra világít rá, hogy az elhunytakra vonatkozó értelemadás aktusa az élők egyik legfontosabb kiváltsága. Ezt megszerezni és gyakorolni nehéz, elveszíteni viszont annál könnyebb; s ennek mindnyájunkat felelősséggel kell eltöltenie.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár.
A születésünkről egyet s mást megtudhatunk mások elbeszélése alapján, saját halálunk kapcsán azonban még erre sem nyílik lehetőség. Életünk elejére és végére nincs rálátásunk, mindkettő az ismeretlenség és a sejtések homályába vész.
E napokban elhunyt embertársainkra, halottainkra emlékezünk. Ilyenkor, rövid időre kizökkenve a mindennapi élet kerékvágásából, végigfut bennünk a gondolat, vajon mi köt minket, élő embereket elhunyt embertársainkhoz, szeretteinkhez. Pusztán csak az elidőző, tisztelet- és szeretetteljes emlékezés az, ami kapocs közöttünk? Vagy mélyebb a kötődés? E kérdésekre keresem most a választ.
A múlt század fontos filozófiai felismeréseinek egyike, hogy az emberről nem beszélhetünk úgy, mint a mindenség bármely más szerves vagy szervetlen, élő vagy élettelen dolgáról. A hajdani görögök, némi túlzással, még úgy tekintettek az emberre, akár a kozmosz bármely más dolgára, aki abban mégis kitűnik, elkülönül, hogy ott működik benne valami, aminek ők a logosz, az ész elnevezést adták.
A keresztény felfogás alapvető újítása viszont az, hogy az embert testből, lélekből és szellemből álló, ám mégis egységes személynek tekinti. A modern felfogások ez utóbbi gondolatot viszik tovább az imént említett irányba.
Annak, hogy az embert ne pusztán dologként fogjuk fel, egyik legfőbb eszköze az értelem. Az ember talán legcsodálatosabb képessége az, hogy értelemteremtő, értelemhordozó, ám értelmet egyúttal megvonni is képes lény. Az értelem, általánosan szólva, a világra, a dolgokra vetett fény. Nélküle sötétség uralkodna a Földön, még akkor is, ha az napfényben fürödne.
A szeretet mellett az értelem az egyik leghatalmasabb összekapcsoló erő; ez köti össze az embert a többivel, a dolgokkal, a mindenséggel. S az értelem fogja össze egyetlen eleven organizmussá az egész emberiséget, élőket és holtakat egyaránt. Ezért is fontos a holtakhoz fűződő viszony.
A hétköznapok szintjén megszoktuk, hogy az emberi életet időben kiterjedő, ám véges szakaszként fogjuk fel. Hiszen ezt jelzi a sírkereszten nyugvó két évszám, a születés és az elhalálozás dátuma is.
Az emberi élet azonban nem szorítható teljes egészében a fizikai idő korlátai közé. S épp az értelem az, amely kiemeli e korlátok közül. Az emberi élet véges, ámde értelme túlnyúlik rajta, mondhatni, új életre kél, amíg csak világ a világ. Nézzük meg mindezt közelebbről.
Ha egy embertől végső búcsút veszünk, legyen szó akár a legközelebbi szerettünkről, akár valamely távoli, ismeretlen hírességről, gyakran feltesszük magunknak a kérdést, vajon értelmes életet élt-e. Ekkor a már lezárt életfolyamra gondolunk, mérleget ennek alapján vonunk, jogosan. Az életértelem azonban túlmutat e szűk határokon.
Példának okáért I. (Szent) István királyunk fizikai élete már réges-régen lezárult, ám életének értelme azóta is formálódik, folytonosan alakul, mégpedig annak függvényében, hogy a magyar nép az eltelt századok során mennyire maradt hű a Szent István-i örökséghez vagy mennyire távolodott el tőle.
E kettős mozgást nevezzük az ő élete vonatkozásában értelembeteljesítésnek vagy értelemmegvonásnak. Szent királyunk életéhez, halálához tehát nem csupán a kegyeletteljes emlékezés aktusában kapcsolódunk, hanem egész életgyakorlatunkkal.
De ugyanez vonatkoztatható egy ma már teljesen ismeretlen, névtelen középkori jobbágyra is. Lehet, hogy életét a félállati körülmények, az elnyomás és a véres háborúk miatt legnagyobbrészt a teljes értelmetlenség töltötte ki.
Ám ha a mai ember azon fáradozik, hogy igazságosabb, értékeit gondozó, tisztelő, emberhez méltó világot alakítson ki maga körül, akkor az ő reménytelenül küzdelmes, nyomorúságos életébe utólag is képes értelmet belevinni. Hogy az illető nem élt hiába. Mondhatnánk azt is, mi, élők ezzel tartozunk neki és valamennyi sors verte szerencsétlennek.
A múlt század történelme tele van olyan emberek tízmillióinak életével, akiknek nem adatott meg, hogy érezhessék, haláluk egy értelembeteljesítő élet záróaktusa, mert nyomorultul – sokszor gyermekfejjel – pusztultak el a lágerekben, a gulágon, atom- vagy napalmtámadásban. A közvetlen életfolyamat szintjén nehéz itt bármiféle értelembeteljesülésről beszélni.
De ha a mai ember azon munkálkodik, hogy igazabb, emberségesebb világot teremtsen, akkor az ő életüknek is valamilyen értelmet adhat utólag. Hisz nélkülük nem lennénk mi sem. Ha pedig elmulasztja ezt, ha lehetőségeit eltékozolja, akkor az utólagos értelemadást nem csupán az ő életüktől vonja meg, hanem azok teremtményeit is kiüresíti, akiknek egykor megadatott az értelemmel telített élet.
S mindennek megvan a maga személyes vetülete is. Amikor világra jöttünk, szüleinkben minden bizonnyal ott munkált a vágy, hogy többre vigyük náluk, hogy életünk gazdagabb és értelmesebb legyen annál, mint amilyenben nekik volt részük. Hozzájuk is hűtlenné válunk, ha életünket léha, nemtörődöm módon tékozoljuk el, különösképp akkor, amikor ők már csendes holtak; és e hűtlenség beárnyékolhatja az emlékezés mégoly fényes márványkövét is.
E napokban halottaink mellett emlékezünk azokra a hősökre is, akik életüket adták az ’56-os forradalom és szabadságharc győzelméért. Áldozatos halálukat évtizedeken át a teljes értelemmegvonás övezte, hiszen jeltelen sírokban földelték el őket, hírüket bemocskolták, róluk nem csupán beszélni, hanem megemlékezni is tilos volt.
Egy ideig úgy tűnt, hogy nem volt értelme annak, amiért életüket adták. Az, hogy mára ismertté váltak, nevüket tisztelet és megbecsülés övezi, nemcsak az utólagos értelemadás szép példája, hanem egyúttal rávilágít arra is, hogy az egyik legfontosabb értelemadó horizont a haza.
S ugyanez a helyzet mindazok esetében, akik a korábbi évszázadok során áldozták életüket a hazáért, a nemzetért. Utólagos kegyeletsértést követnénk el ellenük, ha most, az úgynevezett globalizáció korában, a nemzeti szuverenitást sutba dobva idegen erők kezére játszanánk át a hazát, amelynek fennmaradásáért ők – híres emberek és névtelenek – egykoron a vérüket hullatták.
Merthogy „szolgaföldben nem nyughattak”. De mi sem. Mindez arra világít rá, hogy az elhunytakra vonatkozó értelemadás aktusa az élők egyik legfontosabb kiváltsága. Ezt megszerezni és gyakorolni nehéz, elveszíteni viszont annál könnyebb; s ennek mindnyájunkat felelősséggel kell eltöltenie.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár.
