MÁRCIUS 21.
A KÖLTÉSZET
VILÁGNAPJA
1999. november 18-án az UNESCO közgyűlésének 30. ülésszaka március 21-ét,
az északi félteke tavaszának első napját nyilvánította A KÖLTÉSZET VILÁGNAPJÁvá,
melyet minden ország a saját eszközeivel,
a nem-kormányzati szervek aktív részvételével,
a nyilvános és civil szervezetek bevonásával ünnepelhet meg.
A KÖLTÉSZET
VILÁGNAPJA
1999. november 18-án az UNESCO közgyűlésének 30. ülésszaka március 21-ét,
az északi félteke tavaszának első napját nyilvánította A KÖLTÉSZET VILÁGNAPJÁvá,
melyet minden ország a saját eszközeivel,
a nem-kormányzati szervek aktív részvételével,
a nyilvános és civil szervezetek bevonásával ünnepelhet meg.
WASS ALBERT:
EMLÉKEZÉS
EGY RÉGI MÁRCIUSRA
Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola
glédában állt, mint még soha.
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző meg a pap
s tisztes, komoly, ősz emberek.
A harangozó tartotta a zászlót,
vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta,
hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról
s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt
valamiért.
A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét
s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek
hangosan megszólalt hátul:
„Édesanyám! Mi a szabadság?”
A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott
és azt felelte:
„Amikor hazajönnek a katonák, fiam.”
Ó, hóvirágos régi Március!
Azóta mennyi vér ömlött megint,
s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!”
Voltunk azóta hősök, mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok,
honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak
a habzó szájú ál apostolok.
Négyszer szabadítottak föl azóta
propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá,
hogy most lettem szabad!
Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek!
Élők s holtak mind ezt akarták?
S mi lesz, ha majd egy szép napon
megkérdezi egy kisgyerek:
„Édesapám, mi a szabadság?”
Ó, hóvirágos régi Március…
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen: fiam,
szabadság az, ha majd
hazatérhetünk mindannyian.
EMLÉKEZÉS
EGY RÉGI MÁRCIUSRA
Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola
glédában állt, mint még soha.
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző meg a pap
s tisztes, komoly, ősz emberek.
A harangozó tartotta a zászlót,
vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta,
hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról
s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt
valamiért.
A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét
s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek
hangosan megszólalt hátul:
„Édesanyám! Mi a szabadság?”
A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott
és azt felelte:
„Amikor hazajönnek a katonák, fiam.”
Ó, hóvirágos régi Március!
Azóta mennyi vér ömlött megint,
s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!”
Voltunk azóta hősök, mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok,
honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak
a habzó szájú ál apostolok.
Négyszer szabadítottak föl azóta
propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá,
hogy most lettem szabad!
Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek!
Élők s holtak mind ezt akarták?
S mi lesz, ha majd egy szép napon
megkérdezi egy kisgyerek:
„Édesapám, mi a szabadság?”
Ó, hóvirágos régi Március…
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen: fiam,
szabadság az, ha majd
hazatérhetünk mindannyian.
WASS ALBERT:
A VERS
Nem úgy fakad a vers,
ahogy Ti gondoljátok,
nagy véres harcok árán,
bús, könnyes csókok árán:
nem úgy fakad a vers.
A vers csak születik,
mint ahogyan születik a szél.
Vagy a virág.
Vagy a falevél.
Szellő a vers, s én azt hiszem,
a Végtelen küldi vele nekünk
Világ-virágok bűvös illatát,
s amint szívünkön lopva illan át
lepergeti az érzés-szirmokat.
(Alkony felé egymásnak
furcsa kékes titkokat
hegyek üzennek így.)
Mikor a vers fakad,
egy pillanatra minden más megáll.
Csak alig-alig dobban a szívünk,
mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat…s a lelkünkön
lábujjhegyen megy át
egy messziről jött csöndes idegen.
Tavaszi szél oson át néha
így az alvó ligeten.
A VERS
Nem úgy fakad a vers,
ahogy Ti gondoljátok,
nagy véres harcok árán,
bús, könnyes csókok árán:
nem úgy fakad a vers.
A vers csak születik,
mint ahogyan születik a szél.
Vagy a virág.
Vagy a falevél.
Szellő a vers, s én azt hiszem,
a Végtelen küldi vele nekünk
Világ-virágok bűvös illatát,
s amint szívünkön lopva illan át
lepergeti az érzés-szirmokat.
(Alkony felé egymásnak
furcsa kékes titkokat
hegyek üzennek így.)
Mikor a vers fakad,
egy pillanatra minden más megáll.
Csak alig-alig dobban a szívünk,
mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat…s a lelkünkön
lábujjhegyen megy át
egy messziről jött csöndes idegen.
Tavaszi szél oson át néha
így az alvó ligeten.
