907. Pozsonyi Csata 1110 Éves Emlékére
A pozsonyi ütközetről magyar részről szinte semmilyen
dokumentáció nem lelhető fel.
A közvetett vagyis később keletkezett emlékanyagok közül első helyen
Johannes Aventinus (1477-1534) bajor történetíró munkája szerepel,
aki kicsit bővebben ír az összecsapásról, elemezve és bemutatva az ütközet részleteit.
dokumentáció nem lelhető fel.
A közvetett vagyis később keletkezett emlékanyagok közül első helyen
Johannes Aventinus (1477-1534) bajor történetíró munkája szerepel,
aki kicsit bővebben ír az összecsapásról, elemezve és bemutatva az ütközet részleteit.
"Óperenciás tengere"
A csata következménye, hogy az akkori Magyar határ az Enns folyó lett (Ober Enns – innen a meséink ‘ Óperenciás tengere ‘), valamint hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni.
Történelmünk első nagy diadala:
a pozsonyi csata (907 július 4-5.)
a pozsonyi csata (907 július 4-5.)
Harmat Árpád Péter | Szólj hozzá!
Vannak történelmünkben sajnálatos módon „elhanyagolt” és kevéssé megbecsült illetve alig hangsúlyozott események, melyek azonban saját korszakaikban óriási jelentőséggel bírtak. Ilyen mellőzött történésnek tekinthető a több mint 1100 évvel ezelőtt, 907 július 4-én és 5-én lezajlott pozsonyi csata is.
A tőlünk nyugatabbra fekvő német államok, elsősorban a Keleti Frank Királyság - melyből fél évszázaddal később jön majd létre a Német-Római Birodalom magja - hatalmas erejű támadást indítottak 907-ben a Kárpát-medencébe frissen érkező magyarság ellen, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy elérjék a magyarok visszaszorítását Ázsiába.
Ahogyan arról már egy korábbi cikkemben írtam, a pozsonyi csata zárta le 895 –ben kezdődő honfoglalásunkat és bizonyította be Európa számára létjogosultságunkat a kontinensen. Fontos és jelentős esemény volt tehát, történelmünk lényeges fordulópontja. Sajnos mind a hazai oktatás, mind a magyar média mostohán kezeli a csatát, alig-alig említve jelentőségét. Az ütközettel kapcsolatban fontos kiemelni, hogy sajnos nagyon hiányosan dokumentált csatáról van szó.
A pozsonyi ütközetről a korabeli források közül elsősorban a salzburgi és a sváb évkönyvek emlékeznek meg. A Keleti Frank Királyság uralkodói oklevelei közt - főleg IV. Lajos irattárában - szintén találunk forrásokat, viszont magyar részről szinte semmilyen dokumentáció nem lelhető fel. A közvetett vagyis később keletkezett emlékanyagok közül első helyen Johannes Aventinus (1477-1534) bajor történetíró munkája szerepel, aki kicsit bővebben ír az összecsapásról, elemezve és bemutatva az ütközet részleteit.
A magyar hadtörténészek közül Torma Béla 2007-ben megjelent tanulmánya mindenképp említésre méltó, hiszen az alapos munka X. századi német évkönyvek és királyi oklevelek anyagait felhasználva dolgozza fel a csata eseménytörténetét. (Címe: Pozsonyi csata 907 július 4-5.) Kiemelném még Bánlaky József (1863-1945) hadtörténész munkásságát, aki egy 1929 és 1942 közt megjelent művében – melynek címe: „A magyar nemzet hadtörténelme” – szintén részletesen foglalkozik a pozsonyi csatával.
De hogyan is zajlott ez a bizonyos ütközet, mellyel a magyarság „beírta magát” Európa történelmébe? Mindenek előtt tisztázandó: a német támadásra a frank uralkodói körök utasítására került sor, akik egyrészt szerették volna visszaszerezni az általuk korábban birtokolt Pannóniát (dunántúli részeket), másrészt bővíteni akarták birodalmuk keleti határait, harmadrészt pedig meg akartak szabadulni a szerintük Európára veszélyes ázsiai eredetű magyar „hordáktól” mert attól tartottak, hogy nomadizáló kalandozásaikkal feldúlják majd városaikat. (Tegyük hozzá: félelmük nem volt alaptalan, a magyarok valóban kalandozó hadjáratokra készültek Nyugat-Európa felé, sőt ezek részben már meg is kezdődtek a honfoglalással.)
A támadó német csapatokat névleg, az alig hét éve elhunyt Arnulf király mindössze 14 éves fia, Lajos vezette, akit az utókor csak „IV. Gyermek Lajosként” emlegetett. Valójában az offenzíva élén három frank arisztokrata állt: Liutpold őrgróf, Theotmár salzburgi érsek és Sieghard herceg. Utóbbi a Dunán támadó német hajóhad élén állt. A három befolyásos főúr nem kevesebbet tűzött ki célul, mint a magyarok kiirtását. Parancsuk így szólt: „decretum... Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak.”
Vannak történelmünkben sajnálatos módon „elhanyagolt” és kevéssé megbecsült illetve alig hangsúlyozott események, melyek azonban saját korszakaikban óriási jelentőséggel bírtak. Ilyen mellőzött történésnek tekinthető a több mint 1100 évvel ezelőtt, 907 július 4-én és 5-én lezajlott pozsonyi csata is.
A tőlünk nyugatabbra fekvő német államok, elsősorban a Keleti Frank Királyság - melyből fél évszázaddal később jön majd létre a Német-Római Birodalom magja - hatalmas erejű támadást indítottak 907-ben a Kárpát-medencébe frissen érkező magyarság ellen, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy elérjék a magyarok visszaszorítását Ázsiába.
Ahogyan arról már egy korábbi cikkemben írtam, a pozsonyi csata zárta le 895 –ben kezdődő honfoglalásunkat és bizonyította be Európa számára létjogosultságunkat a kontinensen. Fontos és jelentős esemény volt tehát, történelmünk lényeges fordulópontja. Sajnos mind a hazai oktatás, mind a magyar média mostohán kezeli a csatát, alig-alig említve jelentőségét. Az ütközettel kapcsolatban fontos kiemelni, hogy sajnos nagyon hiányosan dokumentált csatáról van szó.
A pozsonyi ütközetről a korabeli források közül elsősorban a salzburgi és a sváb évkönyvek emlékeznek meg. A Keleti Frank Királyság uralkodói oklevelei közt - főleg IV. Lajos irattárában - szintén találunk forrásokat, viszont magyar részről szinte semmilyen dokumentáció nem lelhető fel. A közvetett vagyis később keletkezett emlékanyagok közül első helyen Johannes Aventinus (1477-1534) bajor történetíró munkája szerepel, aki kicsit bővebben ír az összecsapásról, elemezve és bemutatva az ütközet részleteit.
A magyar hadtörténészek közül Torma Béla 2007-ben megjelent tanulmánya mindenképp említésre méltó, hiszen az alapos munka X. századi német évkönyvek és királyi oklevelek anyagait felhasználva dolgozza fel a csata eseménytörténetét. (Címe: Pozsonyi csata 907 július 4-5.) Kiemelném még Bánlaky József (1863-1945) hadtörténész munkásságát, aki egy 1929 és 1942 közt megjelent művében – melynek címe: „A magyar nemzet hadtörténelme” – szintén részletesen foglalkozik a pozsonyi csatával.
De hogyan is zajlott ez a bizonyos ütközet, mellyel a magyarság „beírta magát” Európa történelmébe? Mindenek előtt tisztázandó: a német támadásra a frank uralkodói körök utasítására került sor, akik egyrészt szerették volna visszaszerezni az általuk korábban birtokolt Pannóniát (dunántúli részeket), másrészt bővíteni akarták birodalmuk keleti határait, harmadrészt pedig meg akartak szabadulni a szerintük Európára veszélyes ázsiai eredetű magyar „hordáktól” mert attól tartottak, hogy nomadizáló kalandozásaikkal feldúlják majd városaikat. (Tegyük hozzá: félelmük nem volt alaptalan, a magyarok valóban kalandozó hadjáratokra készültek Nyugat-Európa felé, sőt ezek részben már meg is kezdődtek a honfoglalással.)
A támadó német csapatokat névleg, az alig hét éve elhunyt Arnulf király mindössze 14 éves fia, Lajos vezette, akit az utókor csak „IV. Gyermek Lajosként” emlegetett. Valójában az offenzíva élén három frank arisztokrata állt: Liutpold őrgróf, Theotmár salzburgi érsek és Sieghard herceg. Utóbbi a Dunán támadó német hajóhad élén állt. A három befolyásos főúr nem kevesebbet tűzött ki célul, mint a magyarok kiirtását. Parancsuk így szólt: „decretum... Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak.”
A magyarok számítottak a támadásra. Valamilyen szintű felkészülés el is kezdődött, és erre összehangolt parancs sarkallta a magyarokat, ám teljes bizonyossággal nem tudjuk, hogy ki adta ki ezeket a parancsokat. A történészek körében ma is vita tárgyát képezi, hogy Árpád fejedelem élt e a csata idején? Amennyiben igen, úgy vélhetően ő maga vezette a magyar seregeket a csatában, mégpedig fiaival együtt.
Ha így történt, akkor lehetséges, hogy Árpád fejedelem ebben az ütközetben lelte halálát. Vannak azonban, akik vitatják ezt az elképzelést arra hivatkozva, hogy egyetlen forrás sem említi Árpádot a pozsonyi csatával kapcsolatban, márpedig a korszak szokásai szerint egy ekkora győzelem kapcsán a legfőbb vezetők dicsőítése – akár elesnek a csatában, akár túlélik - szinte „kötelező” elem.
Másrészt az ellenfél sem hagyott volna ki egy akkora sanszot, mint a magyar fejedelem megölése, enyhítendő a vereség okozta tekintélyvesztést. Így a nyugati források biztosan megemlítették volna a magyarok fejedelmének ütközetben történő elesését. (Mondván: vesztettünk ugyan, de elpusztítottuk a magyarok vezérét.) Ám ilyesmiről nem tudunk.
Egy másik elképzelés szerint Árpád a csatát megelőző időszakban hunyt el (ágyban, párnák közt) és a németek éppen emiatt időzítették támadásukat 907 nyarára. (A karizmatikus vezető nélküli sereg könnyebben győzhető le, gondolhatták.) Ha így történt, akkor a pozsonyi csatában Árpád legidősebb fia, Levente (bizánci forrásokban: Liüntika) állt a magyarok élén.
Megjegyzem:
Árpádnak öt fia volt: Liüntika/Levente, Tarkacsu/Tarhos, Jelekh/Üllő, Jutocsa/Jutas és Zolta. Életük, sorsuk és uralkodásuk története egyaránt bizonytalan és hézagos emlékanyagokkal rekonstruálható. (Igazság szerint még az is vita tárgyát képezi, hogy négy vagy öt fiúról van e szó, mert lehetséges, hogy Levente (Liüntika) és Tarkacsu (Tarhos) ugyanaz a személy.)
A többségi feltételezések szerint ma úgy tudjuk, hogy Árpádot legidősebb fiai követték a fejedelmi székben, vagyis Levente, Tarkacsu illetve Jelek (Üllő). Ám ezután a további testvéreik már nem lettek fejedelmek, mert hamarabb elhaláloztak, így fiaik – azaz Árpád unokái - foglalhatták el a fejedelmi széket: előbb Jutocsa fia Falicsi/Fajsz 947-ben, majd Zolta fia Taksony 955-ben.
Taksony ágán pedig sorra követték egymást az Árpád-házi uralkodók: Géza, majd István király. /Az itt következő ábrán Árpád leszármazottai láthatóak, a szépunokákig terjedően, zölddel jelölve a fejedelmi székbe vagy királyi trónra kerülőkkel./
Ha így történt, akkor lehetséges, hogy Árpád fejedelem ebben az ütközetben lelte halálát. Vannak azonban, akik vitatják ezt az elképzelést arra hivatkozva, hogy egyetlen forrás sem említi Árpádot a pozsonyi csatával kapcsolatban, márpedig a korszak szokásai szerint egy ekkora győzelem kapcsán a legfőbb vezetők dicsőítése – akár elesnek a csatában, akár túlélik - szinte „kötelező” elem.
Másrészt az ellenfél sem hagyott volna ki egy akkora sanszot, mint a magyar fejedelem megölése, enyhítendő a vereség okozta tekintélyvesztést. Így a nyugati források biztosan megemlítették volna a magyarok fejedelmének ütközetben történő elesését. (Mondván: vesztettünk ugyan, de elpusztítottuk a magyarok vezérét.) Ám ilyesmiről nem tudunk.
Egy másik elképzelés szerint Árpád a csatát megelőző időszakban hunyt el (ágyban, párnák közt) és a németek éppen emiatt időzítették támadásukat 907 nyarára. (A karizmatikus vezető nélküli sereg könnyebben győzhető le, gondolhatták.) Ha így történt, akkor a pozsonyi csatában Árpád legidősebb fia, Levente (bizánci forrásokban: Liüntika) állt a magyarok élén.
Megjegyzem:
Árpádnak öt fia volt: Liüntika/Levente, Tarkacsu/Tarhos, Jelekh/Üllő, Jutocsa/Jutas és Zolta. Életük, sorsuk és uralkodásuk története egyaránt bizonytalan és hézagos emlékanyagokkal rekonstruálható. (Igazság szerint még az is vita tárgyát képezi, hogy négy vagy öt fiúról van e szó, mert lehetséges, hogy Levente (Liüntika) és Tarkacsu (Tarhos) ugyanaz a személy.)
A többségi feltételezések szerint ma úgy tudjuk, hogy Árpádot legidősebb fiai követték a fejedelmi székben, vagyis Levente, Tarkacsu illetve Jelek (Üllő). Ám ezután a további testvéreik már nem lettek fejedelmek, mert hamarabb elhaláloztak, így fiaik – azaz Árpád unokái - foglalhatták el a fejedelmi széket: előbb Jutocsa fia Falicsi/Fajsz 947-ben, majd Zolta fia Taksony 955-ben.
Taksony ágán pedig sorra követték egymást az Árpád-házi uralkodók: Géza, majd István király. /Az itt következő ábrán Árpád leszármazottai láthatóak, a szépunokákig terjedően, zölddel jelölve a fejedelmi székbe vagy királyi trónra kerülőkkel./
A pozsonyi csatára visszatérve: ami a támadó erők nagyságát illeti, az ugyancsak vitatott, ugyanis egyik forrás sem közöl pontos számokat. A legtöbb közvetett bizonyíték 100 ezres német haderőt valószínűsít, de a modern korok történészei és elemzői szerint ez túlzó lehet, ugyanis a későbbi évek ütközeteiben szinte alig fordult elő, hogy 10 ezer feletti hadak csapjanak össze a X. századi német területeken. (A 955-ös augsburgi csatában is tízezer alatti seregek ütköztek meg egymással.)
A magyar sereg létszáma megint csak bizonytalan. A magyarok nem jegyezték le történéseiket, így ennek a csatának a részleteiről sem emlékeztek meg. Ám megint csak a közvetett utalások négy tümen (tumen) azaz 40 ezer harcos felvonulására utalnak. Ha a német haderőt 100 ezres, a magyar seregeket pedig 40 ezres létszámban fogadjuk el, akkor túlzás nélkül kijelenthető: ez a csata volt a legjelentősebb hadi-esemény a X. századi Európa történetében.
A német támadás a frank erők összevonásával vette kezdetét, mégpedig 907 májusában az Enns folyó menti Ennsburgnál. A konkrét támadás 907 júniusának közepén indult meg a Duna északi és déli oldalán (bal és jobb partján). Az északi parton haladó erők élén Liutpold herceg, a déli parton haladókén Theotmár érsek állt.
A német és magyar csapatok első összecsapásaira június 28 –án került sor, amikor a határvédelemmel megbízott magyar csapatok folyamatosan támadni kezdték mindkét német hadoszlopot, és lassítani próbálták haladásukat.
Az első döntő ütközetre július 4-én a déli parton, a Duna jobb partján, Pozsonnyal szemközti területén került sor, amikor a magyarok megtámadták Theotmár érsek csapatait. (Pozsony korabeli neve egyébként: Braslauespurch, Brezalauspurc volt.) Az összecsapásban a magyar csapatok könnyűlovas támadó technikát alkalmaztak, mely ekkoriban még nagyrészt új volt a német erők számára.
Ugyan egy évszázaddal korábban, 790 körül az avarok ellen indított hadjárataik során, illetve még korábban 451 körül a hunokkal vívott küzdelmeikben (pl, a catalaunumi csata) a Nyugat-európaiak belekóstolhattak már a sztyeppei nomád népek könnyűlovas-íjász harci stílusába, ám a magyarok harcmodora több újdonsággal szolgált a számukra.
Ahogyan erről egy korábbi írásomban már beszámoltam, Európának fél évszázad kellett ahhoz, hogy megtalálja az "ellenszert" a magyar taktikára, és csak 955-ben tudott egy komolyabb győzelmet aratni felettünk. (Bár ma már tudjuk: ez a bizonyos augsburgi német győzelem sem volt megrendítő a magyarokra nézve.)
Minden esetre tény: az agresszív magyar roham meglepte a németeket és maga az érsek is elesett a csatában. Egyértelmű volt a magyar győzelem. Ám itt még nem ért véget a küzdelem, mert ott volt még a Duna túlpartján támadó, Liutpold vezette több tízezres frank sereg.
A magyarok még a július negyediki ütközet éjszakáján átúsztatták csapataikat a Dunán, és másnap hajnalban - szusszanásnyi időt sem hagyva maguknak a „pihenésre” – lerohanták a németeket.
A gyorsaság ezúttal is nagy meglepetést okozott a támadóknak, akiket tökéletes váratlansággal ért a magyar sereg felbukkanása. A győzelem most is egyértelmű volt, a németek nagy része elesett az ütközetben, csak kevesek tudtak Ennsburg felé elmenekülni.
Most már a két győzelem után fellélegezhettek Árpád katonái és magabiztos nyugalommal indulhattak a dunai német flottát védelmező erők szétverésére.
Ezúttal is sikert arattak, már a harmadikat. A hármas diadal feltüzelte a magyar támadókedvet és megkezdődött a németek üldözése, vagyis az Ennsburg felé menekülők „levadászása” és a város alatt állomásozó IV. Lajos király megtámadása. Erre a mindent eldöntő akcióra szintén július 5-én került sor! Ebben a negyedik összecsapásban esett el Sieghard herceg is. Maga a frank király csak nagy nehézségek árán tudott Passau felé elmenekülni.
A győzelemittas magyarok egészen a Lech folyóig üldözték a menekülő németeket, miközben feldúlták és felgyújtották a vidéket.
A pozsonyi csata egyértelmű, maradéktalan és hatalmas jelentőségű magyar diadal volt, történelmünk egyik legnagyobb sikere. Fontossága úgy érthető meg igazán, ha belegondolunk: Európa országai a pozsonyi csata után törődtek bele abba, hogy a kontinensen egy új, önálló és erős államalakulat jön majd létre Magyar Fejedelemség néven.
Ez a csata zárta le a honfoglalást és tette népünket Európa szerves részévé. Ezzel az ütközettel bizonyítottuk be, hogy elég erővel rendelkezünk ahhoz, hogy Európa új népeként tartósan megmaradjunk a kontinens keleti szegmensében. Ideje lenne helyén kezelnünk ezt a csatát és végre méltó módon megemlékeznünk róla.
Harmat Árpád Péter
A magyar sereg létszáma megint csak bizonytalan. A magyarok nem jegyezték le történéseiket, így ennek a csatának a részleteiről sem emlékeztek meg. Ám megint csak a közvetett utalások négy tümen (tumen) azaz 40 ezer harcos felvonulására utalnak. Ha a német haderőt 100 ezres, a magyar seregeket pedig 40 ezres létszámban fogadjuk el, akkor túlzás nélkül kijelenthető: ez a csata volt a legjelentősebb hadi-esemény a X. századi Európa történetében.
A német támadás a frank erők összevonásával vette kezdetét, mégpedig 907 májusában az Enns folyó menti Ennsburgnál. A konkrét támadás 907 júniusának közepén indult meg a Duna északi és déli oldalán (bal és jobb partján). Az északi parton haladó erők élén Liutpold herceg, a déli parton haladókén Theotmár érsek állt.
A német és magyar csapatok első összecsapásaira június 28 –án került sor, amikor a határvédelemmel megbízott magyar csapatok folyamatosan támadni kezdték mindkét német hadoszlopot, és lassítani próbálták haladásukat.
Az első döntő ütközetre július 4-én a déli parton, a Duna jobb partján, Pozsonnyal szemközti területén került sor, amikor a magyarok megtámadták Theotmár érsek csapatait. (Pozsony korabeli neve egyébként: Braslauespurch, Brezalauspurc volt.) Az összecsapásban a magyar csapatok könnyűlovas támadó technikát alkalmaztak, mely ekkoriban még nagyrészt új volt a német erők számára.
Ugyan egy évszázaddal korábban, 790 körül az avarok ellen indított hadjárataik során, illetve még korábban 451 körül a hunokkal vívott küzdelmeikben (pl, a catalaunumi csata) a Nyugat-európaiak belekóstolhattak már a sztyeppei nomád népek könnyűlovas-íjász harci stílusába, ám a magyarok harcmodora több újdonsággal szolgált a számukra.
Ahogyan erről egy korábbi írásomban már beszámoltam, Európának fél évszázad kellett ahhoz, hogy megtalálja az "ellenszert" a magyar taktikára, és csak 955-ben tudott egy komolyabb győzelmet aratni felettünk. (Bár ma már tudjuk: ez a bizonyos augsburgi német győzelem sem volt megrendítő a magyarokra nézve.)
Minden esetre tény: az agresszív magyar roham meglepte a németeket és maga az érsek is elesett a csatában. Egyértelmű volt a magyar győzelem. Ám itt még nem ért véget a küzdelem, mert ott volt még a Duna túlpartján támadó, Liutpold vezette több tízezres frank sereg.
A magyarok még a július negyediki ütközet éjszakáján átúsztatták csapataikat a Dunán, és másnap hajnalban - szusszanásnyi időt sem hagyva maguknak a „pihenésre” – lerohanták a németeket.
A gyorsaság ezúttal is nagy meglepetést okozott a támadóknak, akiket tökéletes váratlansággal ért a magyar sereg felbukkanása. A győzelem most is egyértelmű volt, a németek nagy része elesett az ütközetben, csak kevesek tudtak Ennsburg felé elmenekülni.
Most már a két győzelem után fellélegezhettek Árpád katonái és magabiztos nyugalommal indulhattak a dunai német flottát védelmező erők szétverésére.
Ezúttal is sikert arattak, már a harmadikat. A hármas diadal feltüzelte a magyar támadókedvet és megkezdődött a németek üldözése, vagyis az Ennsburg felé menekülők „levadászása” és a város alatt állomásozó IV. Lajos király megtámadása. Erre a mindent eldöntő akcióra szintén július 5-én került sor! Ebben a negyedik összecsapásban esett el Sieghard herceg is. Maga a frank király csak nagy nehézségek árán tudott Passau felé elmenekülni.
A győzelemittas magyarok egészen a Lech folyóig üldözték a menekülő németeket, miközben feldúlták és felgyújtották a vidéket.
A pozsonyi csata egyértelmű, maradéktalan és hatalmas jelentőségű magyar diadal volt, történelmünk egyik legnagyobb sikere. Fontossága úgy érthető meg igazán, ha belegondolunk: Európa országai a pozsonyi csata után törődtek bele abba, hogy a kontinensen egy új, önálló és erős államalakulat jön majd létre Magyar Fejedelemség néven.
Ez a csata zárta le a honfoglalást és tette népünket Európa szerves részévé. Ezzel az ütközettel bizonyítottuk be, hogy elég erővel rendelkezünk ahhoz, hogy Európa új népeként tartósan megmaradjunk a kontinens keleti szegmensében. Ideje lenne helyén kezelnünk ezt a csatát és végre méltó módon megemlékeznünk róla.
Harmat Árpád Péter
A 907-es pozsonyi csata tananyag a West Point Akadémián
http://tudatbazis.hu/hisz-sztori/a-907-es-pozsonyi-csata-tananyag-a-west-point-akademian
907-ben egyesült európai haderő gyűlt össze a bécsi medencében (Bécs akkor még nem létezett semmilyen formában).
A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg és AZ akkori német király rendelete szerint azzal a céllal, hogy “… Decretum ... Ugros eliminandos esse ...” azaz ” elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak”. Ezt a nemes célt extra adag erő koncentrálásával akarták megvalósítani mai szóval élve, “biztosra mentek”.
Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen 100.000 fő körüli létszámban gyűlt össze a csapásmérő erő. Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni. 907 június derekán megindult a támadás, amely három oszlopban nyomult előre a Duna vonalán. A déli parton a ‘ gyengébb ‘, kb. 40 ezres szárny; a Dunán hajókon egy kb. 10 - 12 ezres inváziós csoport + hadtáp míg AZ északi parton egy jó 45 ezres főerő AZ elit.
Árpád, a törzsszövetség fejedelme AZ egész Európára kiterjedő felderítő hálózata miatt jó előre tudott a készülő pusztító háborúról. A törzsszövetség egyesült főerejét – 40.000 lovas – négy részre osztotta. Az egyenként 10 ezer fős lovas egység neve tümen azaz magyarul tömény régi sztyeppei hadszervezési szokás. Az elsőt Ő maga vezette, a többit pedig fiaira bízta: Tarhos(43), Üllő(41), Jutas(35). Emellett természetesen AZ egész hadműveletet irányította.
Az ellenség átkelésének és ezzel egyesülésének megakadályozására elsőként AZ inváziós flotta sorsa pecsételődött meg: gyújtólövedékekkel tűzijáték és viziparádé keretében szenvedett technikában 100%-OS, élőerőben kb. 95%OS veszteséget a hajóhad. Másnap AZ elsáncolt déli szárny kapott koncentrált többirányú lovasrohamokat amelyek hatására maradéktalanul elpusztult / 40.000 ember / A csata utáni éjjel Árpád elrendelte AZ átkelést teljes csendben. Tehát átkelés a Dunán kb. 35.000 lovassal AZ ellenséges sereg ‘ orra előtt ‘ , éjszaka, tök csöndben! (A fantáziátokra bízom ez mit jelenthetett mind egyéni mind közösségi teljesítményben két napnyi öldöklő csata után.)
Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban AZ ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt majd túlereje ellenére ismét két nap öldöklő ütközet ellenére szó szerint halomra pusztult a pozsony körüli síkságon. A néhányezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált rendeződni de a Magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékony: Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el.
A vár alatti síkon felvonuló Magyar haderőre rátört a királyi őrség és tartalék de a színlelt visszavonulással Magyar részről a német üldözők csőbe futottak mert a környező erdőkből kitörő Magyar lovasság a megforduló főerőkkel őket is legázolta. A német király olyan gyorsan menekült, hogy minden értékét / még a trónszékét is! / hátrahagyta, seregvezéreiből pedig a flottavezetőn kívül mindenki meghalt / grófok, püspökök tucatjai /.
A csata következménye, hogy a Magyar határ AZ Enns folyó lett (Ober Enns – innen a meséink ‘ Óperenciás tengere ‘), valamint hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni. Szent István idején először, de akkor ugyanígy jártak csak a Vértes hegységben. Árpád fejedelem két fiát vesztette és Ő maga is halálos sebet kapott és pár hét múlva meghalt – a hazáért. Eltemették tisztességgel titkos sírba őse, Atilla közelébe – a mai Nagykevély hegy rejtett völgyébe – nyugodjék örök békében!
A 907 -es pozsonyi csata hivatalos tananyag AZ Egyesült Államok összhaderőnemi katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point-on. Tehát minden amerikai hivatásos tiszt évtizedek óta vizsgázik belőle.
http://tudatbazis.hu/hisz-sztori/a-907-es-pozsonyi-csata-tananyag-a-west-point-akademian
907-ben egyesült európai haderő gyűlt össze a bécsi medencében (Bécs akkor még nem létezett semmilyen formában).
A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg és AZ akkori német király rendelete szerint azzal a céllal, hogy “… Decretum ... Ugros eliminandos esse ...” azaz ” elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak”. Ezt a nemes célt extra adag erő koncentrálásával akarták megvalósítani mai szóval élve, “biztosra mentek”.
Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen 100.000 fő körüli létszámban gyűlt össze a csapásmérő erő. Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni. 907 június derekán megindult a támadás, amely három oszlopban nyomult előre a Duna vonalán. A déli parton a ‘ gyengébb ‘, kb. 40 ezres szárny; a Dunán hajókon egy kb. 10 - 12 ezres inváziós csoport + hadtáp míg AZ északi parton egy jó 45 ezres főerő AZ elit.
Árpád, a törzsszövetség fejedelme AZ egész Európára kiterjedő felderítő hálózata miatt jó előre tudott a készülő pusztító háborúról. A törzsszövetség egyesült főerejét – 40.000 lovas – négy részre osztotta. Az egyenként 10 ezer fős lovas egység neve tümen azaz magyarul tömény régi sztyeppei hadszervezési szokás. Az elsőt Ő maga vezette, a többit pedig fiaira bízta: Tarhos(43), Üllő(41), Jutas(35). Emellett természetesen AZ egész hadműveletet irányította.
Az ellenség átkelésének és ezzel egyesülésének megakadályozására elsőként AZ inváziós flotta sorsa pecsételődött meg: gyújtólövedékekkel tűzijáték és viziparádé keretében szenvedett technikában 100%-OS, élőerőben kb. 95%OS veszteséget a hajóhad. Másnap AZ elsáncolt déli szárny kapott koncentrált többirányú lovasrohamokat amelyek hatására maradéktalanul elpusztult / 40.000 ember / A csata utáni éjjel Árpád elrendelte AZ átkelést teljes csendben. Tehát átkelés a Dunán kb. 35.000 lovassal AZ ellenséges sereg ‘ orra előtt ‘ , éjszaka, tök csöndben! (A fantáziátokra bízom ez mit jelenthetett mind egyéni mind közösségi teljesítményben két napnyi öldöklő csata után.)
Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban AZ ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt majd túlereje ellenére ismét két nap öldöklő ütközet ellenére szó szerint halomra pusztult a pozsony körüli síkságon. A néhányezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált rendeződni de a Magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékony: Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el.
A vár alatti síkon felvonuló Magyar haderőre rátört a királyi őrség és tartalék de a színlelt visszavonulással Magyar részről a német üldözők csőbe futottak mert a környező erdőkből kitörő Magyar lovasság a megforduló főerőkkel őket is legázolta. A német király olyan gyorsan menekült, hogy minden értékét / még a trónszékét is! / hátrahagyta, seregvezéreiből pedig a flottavezetőn kívül mindenki meghalt / grófok, püspökök tucatjai /.
A csata következménye, hogy a Magyar határ AZ Enns folyó lett (Ober Enns – innen a meséink ‘ Óperenciás tengere ‘), valamint hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni. Szent István idején először, de akkor ugyanígy jártak csak a Vértes hegységben. Árpád fejedelem két fiát vesztette és Ő maga is halálos sebet kapott és pár hét múlva meghalt – a hazáért. Eltemették tisztességgel titkos sírba őse, Atilla közelébe – a mai Nagykevély hegy rejtett völgyébe – nyugodjék örök békében!
A 907 -es pozsonyi csata hivatalos tananyag AZ Egyesült Államok összhaderőnemi katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point-on. Tehát minden amerikai hivatásos tiszt évtizedek óta vizsgázik belőle.
