A Kezeink Szeretkezése
 
Mikor a munkából jöttünk ki te és én,
tele voltam kivánsággal, vággyal, feléd.
Ott voltak a padok, s mi egyre leültünk,
egymás tekintetében kérve elmerültünk.
 
Játszótér volt, hintákkal, fórgókkal,
játszottunk egymással, biztató mámorban.
Valamit tenni kell, mondtam egy mondatot,
mert szólni kell, tudtam ezt, te ott hagyol...
 
S aztán a kezedet, a kezemre raktad,
érezted a vágyam, s te ott hagytad...
Nem szóltunk semmit, néztük egymást,
kezeink, mi függetlenitették ön magát...
 
Régi álmokat játszottak kezeink,
ölelést, csókok, magában hordoztak ereink...
Kezünkben, testünkben, új vágy érlelődött,
számban a SZERELEM édes ize képződőtt.
 
Nem szóltunk semmit, néztük a kezünket,
vonaglott mint testünk, a régi időkben...
Mig élek, nem felejtem el azt a pillanatot,
kezeink szeretkeztek ott, azon a padon...

Nem tudom, hogy mikor irtam ezt a verset... Te mindig bennem voltál, hoszú mérföldeken át, itt Amerikában... Keresztbe-kasba láttuk a menedék házak embertelen sikátorait, üres, semmit nem mondó falait, az utakon fagyoskodtál velem, vagy ha tűzött a nap, szemeink könybe lábadt szivárványán néztük az utat, és az éhségtől halucináltunk és vártuk, hogy egy autó felvegyen minket... És Te elhagytál engem... De cserében a hobó élettel együtt adtál versekbe tóduló szavakat és hiába való szerelmet... Én voltam a hibás...