Alagúton Jöttem

Alagútból jöttem, de nem az én hazám.
Mindenki rám szólt intve, - figyelj rám.
Észlelve az utca alkonyát, - gyűrött fa levél, -
hálát adtam az égnek, ha életem véget ért.

Sajnálok mindent amit régen elkövettem,
aki megbocsájtana, régóta nincs velem.
Emlékem ragyog a messzi távlatokban,
arca mint szivárvány, bennem ébredez.

Miért ez az emlékezés, - kérdem magamtól, -
mert aki számit, már nincs tovább velem,
rimánkodnék egy szóért,  egy szál virágért,
ami össze vissza hozná Őt, örökké velem...

Tél alkonyatán, a puszta lágy dombjain,
emlékek között, rimánkodva valaki figyel,
talán az elmúlás, talán egy régi szerelem,
összemosva, homályba sírva szenderűl...

Gyarló vigasz, minden vers mit megírtam,
a betűk, mint tüske gyanánt hatolnak belém,
s véres könnyet sírok, égig mind örökké,
mert "alagútból jöttem", elnyom a feledés...

2017. 05. 05. Pierre, South Dakota