Megújult Lelkem Dalol...

Szilárdan hittem az elmúlásban,
égbe kiáltottam minden kételyemet.
Mint túl égetett hamu között a siránkozás,
rettegtem attól, hogy jön a megújulás.

Figyeltem a petyhüdt szerelmeket,
hogyan merítenek egymásból új igét,
láttam magamat mint éledek, 
mosolytól a lelkem sír, és kiabál...

Okoltam mindent mi tőled elszakított,
örömömben egy éles ék csilláma hatolt,
s te ott ültél mint régen gyász lepelben,
és újra kérdezted tőlem , - ez mire jó...?

A hangod, semmi ellenvetést nem tűrt,
emlékeztem a régi, meghitt időkre,
csinálta repülőt a verseimből,
és szétszórtam azokat a semmibe...

Megszégyenítve ültem ott elötted,
segítséget kértem, de tudtam hiába,
megújult lelkemet kínáltam cserébe,
te mondtad, - ez már késő neked.

Ügye jó volt egykor, mikor ölelt a karom,
arcodat a szerelem lángja borította el,
s akkor nem jutott senki az eszedbe,
én voltam a mérvadó életednek...

Lesütötted szemed, mondtad, - régen volt...
De bennem örökké él a szerelmed!
- Sajnálom, - felelted, és éreztem igazat szólsz,
már egyedül maradtam, a megújult lelkemmel...

2017 Január 22. Pierre, South Dakota