Vörösmarty Mihály
A GYÁVA GONOSZ
http://www.vers-versek.hu/vorosmarty-mihaly/a-gyava-gonosz/
Vörösmarty Mihály
A GYÁVA GONOSZ
Nem hihetem, hogy félt meghalni Gonosz Peti: önkényt
Halt meg ijedtében a szomorú fa előtt.
Pest, 1824
Felgyulladt a bolygónk ...
A világunkat a hideg, számító ráció uralja,
a tiszta érzelemmentes elme
nem pedig az empatikus tudatosság, ahol a szívünkben helyet kap a természet szeretete és megóvása is. Valamiféle gyászt és haragot is érzek egyszerre... Gyászolom a természetet amit porba tiprunk, azt a természetet, ami a teremtés koronája, és haragszom az emberre, amiért ezt nem tiszteli.
A többség győz, és ha igazán akarnánk megállíthatnánk azt ami folyik a világban, de az ember lusta, gyenge, megalkuvó, és torz.
Talán az ajtónkon kopogtató apokalipszist amit észre sem veszünk, meg is érdemeljük, és amikor ez a pillanat eljön, az én empátiám is majd rációba fog átcsapni, és nem adok helyet az empátiának.
Kovács Dániel
A Mai Társadalom Embere
A lélek mögött húzódó, hideg lelketlenség,
a szívben megalkuvó, huncut kétszínűség.
Az empátia velőig harapó féreg haladása,
a tiszta jellem és a szépség teljes hiánya.
Fagyos belsejével mit ér a mai ember?
Átkozott, instabil belseje a kincse.
Mégis... Mit ér ez a kínos birtok nektek,
ha a szívből csak írigység és kapzsiság jön fel?
Éreztétek ezt igen mélyen, vagy végül mégsem,
volt e bűntudat a lelkiismeretlenségben?
Majd megint magadba szívtad környezetedet,
hollywood szennyét, mely mindenütt terjed.
A rossz lepte el tüdődből az eszed.
mesterséges inteligencia meglepte fejedet.
Fenevadak rágcsáltak, dorbézoltak benned,
majd megölted mindet és ellepett a csend.
Talán a szenvedés az út a megváltáshoz,
elindult az ember a végső pusztuláshoz.
Kovács Dániel átdolgozott verse
Kovács Dániel
A művészet halott! És mi öltük meg őt!
A művészet halott! És mi öltük meg őt!
Táptalaja kavicsossá, homokossá ürült.
Elsorvadt a pompázó, szenvedélyes virág,
Most a porba hull, csak sóvárog a világ.
Bomló tetemből újra gazdag lesz a talaj,
Talán a szél odafúj egy újabb magot majd.
Életre kel majd egy ragyogó, újabb virág,
De nem gondozzák, és újra sóvárog a világ.
https://www.poet.hu/vers/257250
Kovács Dániel
Mit ér a mulandó?
Ajkamról omlik a langyos szellő,
De meddig tódul s hág lüktetése?
Talán csak szelet vetünk lassan,
De vihart nem aratunk vele végül.
Buzgó csapongások gyűlnek sorban,
Mégis mindet megfékezik nyomban.
De mit ér a ficánkoló tetterő bennem,
Ha mulandó lényemmel nem tettem?
Mit ér a vízió, ha a változás nem múl`?
Tartósat hágna a szellem makacsul.
Dölyfösen menetelünk a feketébe,
Bele vágyunk bújni Isten szerepébe.
Harcolunk a végzettel, s csak botlunk,
Fényt verne a Napba mulandó kacajunk.
Vergődő aprólék kiabál, hogy figyeljék,
Pánikol s reszket, hogy el ne töröljék.
Kovács Dániel
Katarzis
Gőzölgő elmúlás ihletet vet a légbe,
simogatva elvegyül felkavart szélbe.
Megtorpan egy pillanatra, és belecsap,
régmúlt igazság a valóságban elakad.
Rideg forróság lüktet a pillanatban,
lecsapódik sűrűsége nehezen a zajban.
Gőzölgő elmúlás ihletet vet a légbe,
simogatva elvegyül felkavart szélben.
Kovács Dániel
Még mindig várod?
Még mindig keresed a figyelmet?
Várod, hogy észrevegyenek?
Várod, hogy veled foglalkozzanak,
de a pillanat sosem jön el?
Még mindig keresed a figyelmet?
Várod, hogy kopogtasson hozzád?
Várod, hogy csak úgy betoppanjon,
de a boldogság nem jön el?
Öreg, ráncos lényedet mutogatod,
és még mindig vársz valamire?
Várod azt, ami sosem jöhet el?
Mulandó térben örökkét keresel?
Még mindig várod a feltételeket?
Várod a hibátlan állapotot?
Várod, hogy veled foglalkozzanak?
Mondd csak... Még mindig várod?
Kovács Dániel
Ha felébredtél, szólj, kérlek!
Minden, ami körülvesz, csak tiszta epifánia,
ez is, amit írok, de nem ex katedra szólok,
most ti vagytok a hallgató és én a szónok.
Vak szemetek ébredjen fel fénnyel telítve,
láthatatlan, látható környezetből merítve!
Ha felébredtél, szólj kérlek, ha már érted...
Kovács Dániel
Az üresség száll
Felégett az erdő,
aranyhamu hull,
fekete por száll,
minden eltorzul.
Kiégnek a fények,
mulandó értékek,
kopár homok áll,
az üresség száll.
Kovács Dániel
Álarcokkal rejtőző szörnyek
Álarcokkal rejtőző szörnyeket
vak szememmel sorakozni látok.
Naiv áldásban tudatlan vártok,
de tudatosan várnak Ők rátok...
A tudás görbítően nehéz teher,
átkozott hatalom gyötrelemmel.
Mutat a nyomorék ferde ujjával,
igazság rézsútos fénylő útjával.
Szemedet torz sötét takarja el,
csillogó áldást ritkán lát meg.
Nyomorékot csak nyomorék érthet,
csak szótlanul fejet biccenthet.
Sugarak vetülnek rád, ha fontos,
görbe mutogatással jelentkeznek.
Valószínű, észre sem veszed majd,
követed tovább a szörnyű zajt...
Kovács Dániel
Csak egyetlen dal az élet
Ez egy egyszerű vers lesz,
pár sort írok neked talán.
Olvadó tükörként bámullak
torz fénytörés fura zaján.
Csak egyetlen dal az élet,
elkopó hangszeren játszva.
Majd végül nem szól többé,
eljön az örök némaság átka.
Elfeledett, régi nóta száll,
nem tudni, merre bujkálhat.
Lehet, nem is létezik sehol,
a néma zene pokoli sikoly...
Talán mindenki ordít némán,
sikítozunk rémült egyformán.
Nem hall senki, csak mi őket,
pánikolva kérnénk segítséget.
Elfeledett dallam leszek én,
hullámként táncolok az égen.
Megrezzen valahol a falevél,
ihletként szállok a szélben.
Valaki hall majd nesztelen,
múzsaként csendben szólalok.
Halálból fonódva feltámadok,
dallamként tűzzel szárnyalok.
Kovács Dániel
Karcol a Cigarettafüst
Karcol a cigarettafüst, búg a szél,
vidámak az árnyékok, narancs zenél.
Tiszta mocsok oson, beszéd ajtómon,
tetemek hevernek a falon, van bajom?
Száll a gondolat furán, rezeg a kő,
valaki egy megfoghatatlan hálót sző.
Csont mélyére fürkészik, transzmutál,
szentencia szivárog, mindenki utál.
Bohóc avanzsál aktorrá, uraló jelen,
hogyan selymes a legselymesebb selyem?
Vacorog a szikra, talán nem is fázik,
elrendelt, hogy ázik, nem pedig párzik.
Katarzis ráz, de gumicipő van rajtam,
idővel majd azt beszélem, kihordtam...
Remélem a cipőt, és majd belém hasít,
picit már érzem, de sok minden taszít.
A Vacorog szó a vacog és a mocorogból született együttes kifejezés.
A transzmutál pedig egy idegen orvosi kifejezés.
Kovács Dániel
Szem leszek
Szeretnék szeretni, gyűlölni,
vérvörös mámorban öldökölni.
Féktelen vadsággal csókolni,
fiatalon véletlenül meghalni.
Sóvárgom a lelkiismeretemért,
Sóvárgom, hogy pusztuljon el.
Megnyomorított sóhajtás suhan,
horgász horga a pokolba zuhan.
Kívánom a zabolátlan hatalmat,
a naiv, galamblelkű nyugalmat.
A jámbor lélekben sok a teher,
kíméletlen szívben az erő hever.
Lennék újra ostoba, lángelme,
jóhiszemű ártatlanság gyermeke.
A romlatlanság porba hullott,
az ifjonc most utoljára csuklott.
Fénylő szemek megvilágítanak,
csontig égő sugarak kínoznak.
Transzmutálva felébredek most,
szem leszek, én is feloldozlak...
Azért, hogy a világunk alkosd.
Kovács Dániel
Aranykapu Csalogat
Fehér varjú fekete hússal,
aranykaput nyitó kulccsal.
Vakító, fényes, varázslatos,
gyönyörködtető, katartikus.
Ragyogó fény, boltíve szép,
sugarakban tündöklő ékség.
Boltíve csalogat, megigéz,
a bejáratán bájosan beidéz.
Berepülök rajta súlytalan,
magasabbra osontatom magam.
Lágy szellő simogat közben,
lelkem fénye felfele röppen.
Fényességet figyelek fenn,
vándorolok felé féktelen.
Forró forrás rostokol ott,
stabilan kiegyensúlyozott.
Bőrömet érzem, megpirítja,
izzadtság elpárolog rajta.
Kellemes hangokat hallani,
lehetetlen talán elmondani.
Feljebb mozgat az energia,
Vakító világosság szurkál.
Bőrömet érzem, belobbanok,
éles sikítással pánikolok.
Rettegve kiáltok, könyörgök,
összetörve sírva esdeklődök.
Lemálló húsom szagát érzem,
mást soha többé nem légzem.
Rángatózva visongok, harsogok,
hangszálaim hangtalan hangsorok.
Elpattan bennem minden ideg,
sohasem létezik többet hideg.
Kifolyt szemmel szárnyalok,
vakon a fülemmel bámulok.
Szótlanul szállok bántva,
végső megsemmisülést várva.
Idővel fülemmel sem hallok,
szólnék, bár azt sem tudok.
Nincs más, csak a gyötrelem,
örök, elviselhetetlen érzelem.
Kovács Dániel
Most Vagyok a Mostban
Most vagyok a mostban
most már másik mostban
Mindig csak a most van
most vagyok a mostban
Hullámokat szórok épp
talán valahol volt már
Ehhez hasonló vagy ez
ugyanez a hullám...
Ha a hullám én vagyok
ki volt ez korábban?
Ki volt a mostban ez
egy másik most korában?
Minden csak ugyanaz
hullámok tengere zeng
Néha ez vagyok vagy az
egy kortalan halmaz
Voltam én már minden
parányi és halott is
voltam én már minden
emlékem még sincsen...
Most vagyok a mostban
most már másik mostban
Mindig csak a most van
most vagyok a mostban
Voltam én már minden
folyékony és halk is
voltam én már minden
emlékem még sincsen...
Talán csak én vagyok
unatkozom most egyedül
szétszórtam magam mindenhol
szórakozzak végre remekül
Kovács Dániel
Szeretem, oh, örök gyötrelem
Nyomó és bánatos üresség,
tiszta semmi táncol némán.
Elfojtott bánathalom gyűlik
Az összetört, puha arcán.
Fáradt szeretet, lomha mosoly,
lebeg testemen fekete gomoly.
Átokzivatar mossa bőrömet,
azóta nem érzek igaz örömet.
Hazug mosoly, hazug, gyáva!
Harci tűzzel átkozott árva...
Gyengén pislákoltál fájón,
a parázs feketével áldjon!
Elered az eső, hideg cseppek...
Bőrömet lágy pára éri, didergek.
Szeretem, nagyon szeretem,
gyötrelem, oh, örök gyötrelem...
Ábrányi Emil
Credo
Bár napról napra látom
Hogy mennyi szenvedés
Öl, rombol a világon
S a boldog mily kevés;
Bár győz a jóval szemben
Az aljas, a hamis,
S e véres küzdelemben
Tántorgok magam is:
Míg lesz e durva földön
Egy szép emberi tett:
A gyászt még fel nem öltöm
S ünneplem a hitet.
Amíg lesz könnyem, vérem,
Míg lelkemet tudom:
Mindig a jót remélem
S a rosszat siratom!
Forrás: Eternus.hu
Aranyosi Ervin:
Miben Hiszek?
Hiszek önmagamban, egy teremtő lényben,
aki képes élni, s alkotni a fényben.
Hiszek a világban, napfény aranyában,
hiszek a sok újat létrehozó vágyban.
Hiszek a lélekben, a dolgos tenyérben,
búzalisztből sütött omlós, lágy kenyérben.
Hiszek fűben, fában, s mindenben mely élő,
s hiszem, hogy teremthet a szépet mesélő!
Hiszek álmaimban, hisz lelkemből jönnek,
a malomkövekben, ha búzát őrölnek.
Hiszek én a jóban, s nem hiszek a rosszban,
hisz csak meg nem értés akad a gonoszokban.
Hiszek a tudásban, ami embert szolgál,
s hiszem, mindenkinek több jár a nyomornál!
Hiszek önmagamban és mindenki másban!
Nem hiszek azonban néma elmúlásban.
Hiszek Istenemben, teremtett világban.
Hiszek a teremtő lelki szabadságban.
Hiszek az állatban, hiszek a növényben,
hiszek a gyermekek tiszta örömében.
Hiszek őseimtől örökölt hazában,
hiszek az emberi lélek igazában.
Hiszek a holnapban – a mában teremtem –
hiszek a lelkemben, mely itt munkál bennem!
Hiszek én a versben, a benne írt szóban,
igaz tanításban, hiszen abban jó van!
Hiszek a világban, megújulni képes,
hiszem jóvá válni mindig lehetséges!
Hiszek szebb jövőben, remény él szívemben,
hiszek Istenemben, ki itt lakik bennem.
Hiszek a békében, a lélek szavában,
hiszek szeretetben, fénylő napsugárban!
Weöres Sándor:
A Jóságról
Káromkodj, ha jónak látod,
szidd az embert és a világot,
ha szitkod szép: élvezem.
De hogy itt, e földi honba
bárkinek hibája volna:
senkinek el nem hiszem.
Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz
s mindig hű vagy önmagadhoz,
mást akarva sem tehetsz.
Akármit téssz, akármint téssz,
azt teszed, mit legjobbnak vélsz –
mi a jóság, ha nem ez?
Aranyosi Ervin:
Mosolytól boruljon minden arc virágba!
Amikor lelkedben a Nap fénye ragyog,
amikor mosolyod arcodra kirakod,
megszépül világod, tükrözi a kedved,
sokkal jobb érzések kelnek szárnyra benned.
Mikor világodnak mosolyodat adod,
belsőd előkészít egy szép varázslatot.
hiszen a mosolyod másokra átragad,
így érzed örökké tiszta fényben magad.
Ne spórolj sohasem hát a mosolyoddal,
add. ha kell ok nélkül, vagy, ha van rá, okkal!
Sohase mérlegeld: – Kell-e, vagy megéri?
Sohase azért add, mert valaki kéri!
Add saját magadért, legyen jó a kedved!
Engedd, hogy a jóság ott bujkáljon benned,
szépítse arcodat, vidítsa fel napod,
ha folyton mosolyogsz, gyakran visszakapod!
Mosolyogj naponta, okkal, vagy ok nélkül,
ha arcodra kiül, lelked is megszépül.
Ne hurcold arcodon a világ fájdalmát,
engedd gyógyítani a mosoly hatalmát.
Engedd a Nap fényét lelkedbe áradni,
mosollyal képes vagy reményt, hitet adni!
Szereteted ráfér a borús világra,
mosolytól boruljon minden arc virágba!
http://versek.aranyosiervin.com/tag/josag/
A GYÁVA GONOSZ
http://www.vers-versek.hu/vorosmarty-mihaly/a-gyava-gonosz/
Vörösmarty Mihály
A GYÁVA GONOSZ
Nem hihetem, hogy félt meghalni Gonosz Peti: önkényt
Halt meg ijedtében a szomorú fa előtt.
Pest, 1824
Felgyulladt a bolygónk ...
A világunkat a hideg, számító ráció uralja,
a tiszta érzelemmentes elme
nem pedig az empatikus tudatosság, ahol a szívünkben helyet kap a természet szeretete és megóvása is. Valamiféle gyászt és haragot is érzek egyszerre... Gyászolom a természetet amit porba tiprunk, azt a természetet, ami a teremtés koronája, és haragszom az emberre, amiért ezt nem tiszteli.
A többség győz, és ha igazán akarnánk megállíthatnánk azt ami folyik a világban, de az ember lusta, gyenge, megalkuvó, és torz.
Talán az ajtónkon kopogtató apokalipszist amit észre sem veszünk, meg is érdemeljük, és amikor ez a pillanat eljön, az én empátiám is majd rációba fog átcsapni, és nem adok helyet az empátiának.
Kovács Dániel
A Mai Társadalom Embere
A lélek mögött húzódó, hideg lelketlenség,
a szívben megalkuvó, huncut kétszínűség.
Az empátia velőig harapó féreg haladása,
a tiszta jellem és a szépség teljes hiánya.
Fagyos belsejével mit ér a mai ember?
Átkozott, instabil belseje a kincse.
Mégis... Mit ér ez a kínos birtok nektek,
ha a szívből csak írigység és kapzsiság jön fel?
Éreztétek ezt igen mélyen, vagy végül mégsem,
volt e bűntudat a lelkiismeretlenségben?
Majd megint magadba szívtad környezetedet,
hollywood szennyét, mely mindenütt terjed.
A rossz lepte el tüdődből az eszed.
mesterséges inteligencia meglepte fejedet.
Fenevadak rágcsáltak, dorbézoltak benned,
majd megölted mindet és ellepett a csend.
Talán a szenvedés az út a megváltáshoz,
elindult az ember a végső pusztuláshoz.
Kovács Dániel átdolgozott verse
Kovács Dániel
A művészet halott! És mi öltük meg őt!
A művészet halott! És mi öltük meg őt!
Táptalaja kavicsossá, homokossá ürült.
Elsorvadt a pompázó, szenvedélyes virág,
Most a porba hull, csak sóvárog a világ.
Bomló tetemből újra gazdag lesz a talaj,
Talán a szél odafúj egy újabb magot majd.
Életre kel majd egy ragyogó, újabb virág,
De nem gondozzák, és újra sóvárog a világ.
https://www.poet.hu/vers/257250
Kovács Dániel
Mit ér a mulandó?
Ajkamról omlik a langyos szellő,
De meddig tódul s hág lüktetése?
Talán csak szelet vetünk lassan,
De vihart nem aratunk vele végül.
Buzgó csapongások gyűlnek sorban,
Mégis mindet megfékezik nyomban.
De mit ér a ficánkoló tetterő bennem,
Ha mulandó lényemmel nem tettem?
Mit ér a vízió, ha a változás nem múl`?
Tartósat hágna a szellem makacsul.
Dölyfösen menetelünk a feketébe,
Bele vágyunk bújni Isten szerepébe.
Harcolunk a végzettel, s csak botlunk,
Fényt verne a Napba mulandó kacajunk.
Vergődő aprólék kiabál, hogy figyeljék,
Pánikol s reszket, hogy el ne töröljék.
Kovács Dániel
Katarzis
Gőzölgő elmúlás ihletet vet a légbe,
simogatva elvegyül felkavart szélbe.
Megtorpan egy pillanatra, és belecsap,
régmúlt igazság a valóságban elakad.
Rideg forróság lüktet a pillanatban,
lecsapódik sűrűsége nehezen a zajban.
Gőzölgő elmúlás ihletet vet a légbe,
simogatva elvegyül felkavart szélben.
Kovács Dániel
Még mindig várod?
Még mindig keresed a figyelmet?
Várod, hogy észrevegyenek?
Várod, hogy veled foglalkozzanak,
de a pillanat sosem jön el?
Még mindig keresed a figyelmet?
Várod, hogy kopogtasson hozzád?
Várod, hogy csak úgy betoppanjon,
de a boldogság nem jön el?
Öreg, ráncos lényedet mutogatod,
és még mindig vársz valamire?
Várod azt, ami sosem jöhet el?
Mulandó térben örökkét keresel?
Még mindig várod a feltételeket?
Várod a hibátlan állapotot?
Várod, hogy veled foglalkozzanak?
Mondd csak... Még mindig várod?
Kovács Dániel
Ha felébredtél, szólj, kérlek!
Minden, ami körülvesz, csak tiszta epifánia,
ez is, amit írok, de nem ex katedra szólok,
most ti vagytok a hallgató és én a szónok.
Vak szemetek ébredjen fel fénnyel telítve,
láthatatlan, látható környezetből merítve!
Ha felébredtél, szólj kérlek, ha már érted...
Kovács Dániel
Az üresség száll
Felégett az erdő,
aranyhamu hull,
fekete por száll,
minden eltorzul.
Kiégnek a fények,
mulandó értékek,
kopár homok áll,
az üresség száll.
Kovács Dániel
Álarcokkal rejtőző szörnyek
Álarcokkal rejtőző szörnyeket
vak szememmel sorakozni látok.
Naiv áldásban tudatlan vártok,
de tudatosan várnak Ők rátok...
A tudás görbítően nehéz teher,
átkozott hatalom gyötrelemmel.
Mutat a nyomorék ferde ujjával,
igazság rézsútos fénylő útjával.
Szemedet torz sötét takarja el,
csillogó áldást ritkán lát meg.
Nyomorékot csak nyomorék érthet,
csak szótlanul fejet biccenthet.
Sugarak vetülnek rád, ha fontos,
görbe mutogatással jelentkeznek.
Valószínű, észre sem veszed majd,
követed tovább a szörnyű zajt...
Kovács Dániel
Csak egyetlen dal az élet
Ez egy egyszerű vers lesz,
pár sort írok neked talán.
Olvadó tükörként bámullak
torz fénytörés fura zaján.
Csak egyetlen dal az élet,
elkopó hangszeren játszva.
Majd végül nem szól többé,
eljön az örök némaság átka.
Elfeledett, régi nóta száll,
nem tudni, merre bujkálhat.
Lehet, nem is létezik sehol,
a néma zene pokoli sikoly...
Talán mindenki ordít némán,
sikítozunk rémült egyformán.
Nem hall senki, csak mi őket,
pánikolva kérnénk segítséget.
Elfeledett dallam leszek én,
hullámként táncolok az égen.
Megrezzen valahol a falevél,
ihletként szállok a szélben.
Valaki hall majd nesztelen,
múzsaként csendben szólalok.
Halálból fonódva feltámadok,
dallamként tűzzel szárnyalok.
Kovács Dániel
Karcol a Cigarettafüst
Karcol a cigarettafüst, búg a szél,
vidámak az árnyékok, narancs zenél.
Tiszta mocsok oson, beszéd ajtómon,
tetemek hevernek a falon, van bajom?
Száll a gondolat furán, rezeg a kő,
valaki egy megfoghatatlan hálót sző.
Csont mélyére fürkészik, transzmutál,
szentencia szivárog, mindenki utál.
Bohóc avanzsál aktorrá, uraló jelen,
hogyan selymes a legselymesebb selyem?
Vacorog a szikra, talán nem is fázik,
elrendelt, hogy ázik, nem pedig párzik.
Katarzis ráz, de gumicipő van rajtam,
idővel majd azt beszélem, kihordtam...
Remélem a cipőt, és majd belém hasít,
picit már érzem, de sok minden taszít.
A Vacorog szó a vacog és a mocorogból született együttes kifejezés.
A transzmutál pedig egy idegen orvosi kifejezés.
Kovács Dániel
Szem leszek
Szeretnék szeretni, gyűlölni,
vérvörös mámorban öldökölni.
Féktelen vadsággal csókolni,
fiatalon véletlenül meghalni.
Sóvárgom a lelkiismeretemért,
Sóvárgom, hogy pusztuljon el.
Megnyomorított sóhajtás suhan,
horgász horga a pokolba zuhan.
Kívánom a zabolátlan hatalmat,
a naiv, galamblelkű nyugalmat.
A jámbor lélekben sok a teher,
kíméletlen szívben az erő hever.
Lennék újra ostoba, lángelme,
jóhiszemű ártatlanság gyermeke.
A romlatlanság porba hullott,
az ifjonc most utoljára csuklott.
Fénylő szemek megvilágítanak,
csontig égő sugarak kínoznak.
Transzmutálva felébredek most,
szem leszek, én is feloldozlak...
Azért, hogy a világunk alkosd.
Kovács Dániel
Aranykapu Csalogat
Fehér varjú fekete hússal,
aranykaput nyitó kulccsal.
Vakító, fényes, varázslatos,
gyönyörködtető, katartikus.
Ragyogó fény, boltíve szép,
sugarakban tündöklő ékség.
Boltíve csalogat, megigéz,
a bejáratán bájosan beidéz.
Berepülök rajta súlytalan,
magasabbra osontatom magam.
Lágy szellő simogat közben,
lelkem fénye felfele röppen.
Fényességet figyelek fenn,
vándorolok felé féktelen.
Forró forrás rostokol ott,
stabilan kiegyensúlyozott.
Bőrömet érzem, megpirítja,
izzadtság elpárolog rajta.
Kellemes hangokat hallani,
lehetetlen talán elmondani.
Feljebb mozgat az energia,
Vakító világosság szurkál.
Bőrömet érzem, belobbanok,
éles sikítással pánikolok.
Rettegve kiáltok, könyörgök,
összetörve sírva esdeklődök.
Lemálló húsom szagát érzem,
mást soha többé nem légzem.
Rángatózva visongok, harsogok,
hangszálaim hangtalan hangsorok.
Elpattan bennem minden ideg,
sohasem létezik többet hideg.
Kifolyt szemmel szárnyalok,
vakon a fülemmel bámulok.
Szótlanul szállok bántva,
végső megsemmisülést várva.
Idővel fülemmel sem hallok,
szólnék, bár azt sem tudok.
Nincs más, csak a gyötrelem,
örök, elviselhetetlen érzelem.
Kovács Dániel
Most Vagyok a Mostban
Most vagyok a mostban
most már másik mostban
Mindig csak a most van
most vagyok a mostban
Hullámokat szórok épp
talán valahol volt már
Ehhez hasonló vagy ez
ugyanez a hullám...
Ha a hullám én vagyok
ki volt ez korábban?
Ki volt a mostban ez
egy másik most korában?
Minden csak ugyanaz
hullámok tengere zeng
Néha ez vagyok vagy az
egy kortalan halmaz
Voltam én már minden
parányi és halott is
voltam én már minden
emlékem még sincsen...
Most vagyok a mostban
most már másik mostban
Mindig csak a most van
most vagyok a mostban
Voltam én már minden
folyékony és halk is
voltam én már minden
emlékem még sincsen...
Talán csak én vagyok
unatkozom most egyedül
szétszórtam magam mindenhol
szórakozzak végre remekül
Kovács Dániel
Szeretem, oh, örök gyötrelem
Nyomó és bánatos üresség,
tiszta semmi táncol némán.
Elfojtott bánathalom gyűlik
Az összetört, puha arcán.
Fáradt szeretet, lomha mosoly,
lebeg testemen fekete gomoly.
Átokzivatar mossa bőrömet,
azóta nem érzek igaz örömet.
Hazug mosoly, hazug, gyáva!
Harci tűzzel átkozott árva...
Gyengén pislákoltál fájón,
a parázs feketével áldjon!
Elered az eső, hideg cseppek...
Bőrömet lágy pára éri, didergek.
Szeretem, nagyon szeretem,
gyötrelem, oh, örök gyötrelem...
Ábrányi Emil
Credo
Bár napról napra látom
Hogy mennyi szenvedés
Öl, rombol a világon
S a boldog mily kevés;
Bár győz a jóval szemben
Az aljas, a hamis,
S e véres küzdelemben
Tántorgok magam is:
Míg lesz e durva földön
Egy szép emberi tett:
A gyászt még fel nem öltöm
S ünneplem a hitet.
Amíg lesz könnyem, vérem,
Míg lelkemet tudom:
Mindig a jót remélem
S a rosszat siratom!
Forrás: Eternus.hu
Aranyosi Ervin:
Miben Hiszek?
Hiszek önmagamban, egy teremtő lényben,
aki képes élni, s alkotni a fényben.
Hiszek a világban, napfény aranyában,
hiszek a sok újat létrehozó vágyban.
Hiszek a lélekben, a dolgos tenyérben,
búzalisztből sütött omlós, lágy kenyérben.
Hiszek fűben, fában, s mindenben mely élő,
s hiszem, hogy teremthet a szépet mesélő!
Hiszek álmaimban, hisz lelkemből jönnek,
a malomkövekben, ha búzát őrölnek.
Hiszek én a jóban, s nem hiszek a rosszban,
hisz csak meg nem értés akad a gonoszokban.
Hiszek a tudásban, ami embert szolgál,
s hiszem, mindenkinek több jár a nyomornál!
Hiszek önmagamban és mindenki másban!
Nem hiszek azonban néma elmúlásban.
Hiszek Istenemben, teremtett világban.
Hiszek a teremtő lelki szabadságban.
Hiszek az állatban, hiszek a növényben,
hiszek a gyermekek tiszta örömében.
Hiszek őseimtől örökölt hazában,
hiszek az emberi lélek igazában.
Hiszek a holnapban – a mában teremtem –
hiszek a lelkemben, mely itt munkál bennem!
Hiszek én a versben, a benne írt szóban,
igaz tanításban, hiszen abban jó van!
Hiszek a világban, megújulni képes,
hiszem jóvá válni mindig lehetséges!
Hiszek szebb jövőben, remény él szívemben,
hiszek Istenemben, ki itt lakik bennem.
Hiszek a békében, a lélek szavában,
hiszek szeretetben, fénylő napsugárban!
Weöres Sándor:
A Jóságról
Káromkodj, ha jónak látod,
szidd az embert és a világot,
ha szitkod szép: élvezem.
De hogy itt, e földi honba
bárkinek hibája volna:
senkinek el nem hiszem.
Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz
s mindig hű vagy önmagadhoz,
mást akarva sem tehetsz.
Akármit téssz, akármint téssz,
azt teszed, mit legjobbnak vélsz –
mi a jóság, ha nem ez?
Aranyosi Ervin:
Mosolytól boruljon minden arc virágba!
Amikor lelkedben a Nap fénye ragyog,
amikor mosolyod arcodra kirakod,
megszépül világod, tükrözi a kedved,
sokkal jobb érzések kelnek szárnyra benned.
Mikor világodnak mosolyodat adod,
belsőd előkészít egy szép varázslatot.
hiszen a mosolyod másokra átragad,
így érzed örökké tiszta fényben magad.
Ne spórolj sohasem hát a mosolyoddal,
add. ha kell ok nélkül, vagy, ha van rá, okkal!
Sohase mérlegeld: – Kell-e, vagy megéri?
Sohase azért add, mert valaki kéri!
Add saját magadért, legyen jó a kedved!
Engedd, hogy a jóság ott bujkáljon benned,
szépítse arcodat, vidítsa fel napod,
ha folyton mosolyogsz, gyakran visszakapod!
Mosolyogj naponta, okkal, vagy ok nélkül,
ha arcodra kiül, lelked is megszépül.
Ne hurcold arcodon a világ fájdalmát,
engedd gyógyítani a mosoly hatalmát.
Engedd a Nap fényét lelkedbe áradni,
mosollyal képes vagy reményt, hitet adni!
Szereteted ráfér a borús világra,
mosolytól boruljon minden arc virágba!
http://versek.aranyosiervin.com/tag/josag/
